Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - P. Szabó Ernő: Művészek, művek, gyűjtemények - európai kiállítótermekben

Az arc, mint a XX. század tükre

Öt test csapódik be egymás után a vízbe, hogy azután lassú úszó mozdulatokkal újra a felszínre bukkanjon. Pokoli zaj hallatszik a vízbecsapódás pillanatában, majd fokozatosan gyengül a hangerő, hogy a következő test váratlan érkezése újabb hangeffektust keltsen. A teremben teljes a sötét, derengő fény csak a falon lévő öt vetítővászonról érkezik, no meg az alattuk a padlón fekvő öt fekete gránitlapról, amelyek fordítva tükrözik a vetítővásznon látható mozgást. Mivel azonban az eredeti képeket fordítva vetítik, a történés a tükör, pontosabban a tükörsima kőlap felületén jelenik meg a valóságnak megfelelően, s ismétlődik mindaddig, amíg csak tart a mű élete.

Van-e jobb metaforája az élet és a mű kapcsolatának, mint a fenti munka, amelyen belül minden másként néz ki, mint amilyen valójában, amely azonban végül mégis az egyetlen lehetséges hiteles képet adja idő és tér, mozgás és állandóság viszonyáról? Hol kezdődik azonban és hol fejeződik be az a bizonyos élet, amelyet a mű életének nevezünk? A napi nyitvatartás, de még a tárlat időtartama sem okoz gondot természetesen. Lehet-e azonban önmagával azonos a videoinstalláció, amelyet a tárlat bezárása után darabokra szednek — összetekert vetítővászon,videokazetták, gépek, kőlapok - hogy hónapok, esetleg évek múlva más földrész más termében rakjanak össze újra? S ha a mozdulatok, zörejek ugyanúgy ismétlődnek is, mennyi marad meg a mű eredeti jelentéséből?

A videoinstalláció, a kor egyik jellegzetes műfaja, kiválóan alkalmas arra, hogy a mű állhatatosságáról és törékenységéről elmélkedjünk. Annál is inkább, mert csobbanásként fogható fel minden mű, ahogyan persze minden élet is, és még nagyobb hullámverést okoz minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy művek, műegyüttesek egymás mellé rendezésével kívánja meg felfedni a művészet és az élet titkait. Nyilván nem véletlen, hogy az amerikaiak éppen a műfaj egyik legjobbja, Bili Viola munkáját mutatták be a negyvenhatodik velencei Biennálén nemzeti pavilonjukban. Igaz, nem a fent idézett 1994-es Állomásokat, hanem egy még újabb, még összetettebb művet, az Eltemetett titkokat.

Mindenesetre különböző irányokba vezető utak melletti állomásokból, eltemetett titkokból van elég a lagúnák városában is, akár a történelmi fordulatokra, akár a művészettörténet palotákban és templomokban őrzött relikviáira, akár magára a biennáléra gondolunk. S persze botrányokban, ellentmondásokban sem szűkölködött a biennálé, mióta száz, pontosabban százkét évvel ezelőtt a városi tanács elhatározta, hogy nagyszabású képzőművészeti kiállítássorozat indításával tiszteleg I. Umberto király és Szavojai Margit előtt az uralkodói pár ezüstlakodalma alkalmából. Nagy siker és nagy botrány volt már az első, 1895. április 30-án megnyílt kiállítás is a Szent Márk tér, azaz az igazi, a történelmi város és a mondén Lidó között mintegy félúton lévő Giardini Pubbliciban. Ami a sikert illeti: 224 327 néző tekintette meg a gipsz és hamis márvány homlokzat mögötti termekben sűrűn, három sorban egymás mellé, fölé akasztott képeket, száznyolcvanhat művet azon melegében el is adtak. Úgy látszott, a város jövője iránt aggódók megnyugodhatnak: a biennálé kezdete mintha a kulturális turizmus első nagy hullámát is jelentette

46