Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Balogh Piroska: Páskándi Géza: Árpád-házi triptichon medvebőrben
nek meg László előtt. Emberek sorsa, halála, Lászlónak szegeződő kérdéseik teszik kétségessé ezeket az értékeket. Am a hatalommal élni: törvényt hozni, büntetni, netán harcolni nem lehet a kétségek ingó talajáról. László királynak így nemcsak azért van szüksége István oltárrá emelésére, hogy ne váljék elérhetetlen vetélytársává: Istvánban a maga bizonytalansága ellen nyer megerősítést. A második tábla Kálmán király képe. „Testalkatára nézve ocsmány volt, de ravasz és tanulékony; borzas, szőrös, kancsal, púpos, sánta és hebegő”, írják a krónikák róla: az okos, céltudatos, a László felvirágoztatta országot megtartani tudó Kálmánról. A krónikások rajzolta taszító Kálmán-portré élesen teszi fel a kérdést: Milyen múlt születik a jelenből? Lehet-e a saját meggyőződés, tudás szerinti helyes utat követni; akkor is, ha a ,hivatalos” történelemkép tagadni vagy csúffá torzítani akarja azt? S főképpen: „Olyan lennék, amilyennek a többiek, mások, ellenségeim és szövetségeseim látnak, vagy olyan, amilyennek én tudom, érzem és elgondolom magam?” A vívódó Kálmán a racionális, önálló cselekvést tartja az egyetlen méltó válasznak kétségeire. A harmadik tábla Vak Béla történetét idézi, s benne a múltbeli vétkek megbosszulásának, megbocsátásának kihívásait. Bosszú és megbocsájtás fedőnevekké válnak a jelen érdekharcaiban, megjelenik mögöttük az intrika és a széthúzás: e dráma konfliktusainak kútfejei. A dömösi gyűlés, ahol a sok párt egyike bosszút áll Béla vakságáért, Vak Béla nevében, fordulópont a műben. Az itt történtek szinte azonnal átértékelődnek: ,jogos” bosszúból vak, értelmetlen öldökléssé. Ezt követi a rendteremtő büntetés s végül a bűntudat, mely az utód, az ifjú Géza király szemében azzá tisztul, ami: annak tudatává, hogy tiszta lappal indulni nem lehet, meg kell adni a múltnak a maga adóját. De nem újra s újra megidézni azt. Mert Béla, aki így tett, vak és tehetetlen szolgájává vált jelenének. A trónviszály motívuma, melyet az író a dramaturgiai feszültség fokozására is használ, fontos szerepet tölt be etikai konfliktusok ábrázolásában. A László-drámában a viszály két pólusa: László, az alkalmas és Salamon, a koronázott király. Kettejük küzdelme jól követhető összeütközéssorozat: két király, méltó ellenfelek párbaja. Termékeny konfliktus, a tetterőt életben tartó bizonytalanság. A Kálmán-dráma testvérviszálya azonban korántsem ilyen tisztán kontúrozott konfliktus; dramaturgiai szempontból kevésbé pergő, szerteágazóbb, szétesőbb maga a cselekménysor is. Itt Almos áll szemben Kálmánnal: az, akinek a királyságot szánták, azzal, akié ténylegesen lett; az, akit szeretnek, azzal, aki irányítani tud. Kálmán azonban nem küzd Almossal, nem tartja egyenrangú ellenfelének: Almos királyságát megvalósíthatatlan álomnak, saját király-voltát az egyetlen realizálható politikai alternatívának tekinti. A teremtő szintézis helyére a kénytelen vállalt, ám kikerülhetetlen veszteség lép: a vesztesnek született „Káinból”, Kálmánból ugyan végül győztes lesz, de csak testvére elvesztése, megvakíttatása árán. Abomló világra egyedül ez a racionális lemondás tud még rendet szorítani - egyelőre. Mert a Vak Béla-drámából már bomlott világ rajzolódik ki. Dramaturgiáját is mintha a szétesés, széthúzás, át-átforduló váltások, állandó átrendeződés uralnák. Trónviszály itt is van, ám a két pólus csak névleges: a vak Béla és a fattyú Borics nevében érdekek tömkelegé zúdul egymásnak. Csak a dráma végére döbben rá Béla a saját tehetetlen vakságára, Borics pedig tehetetlen fattyú 499
