Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Kiss István: A forradalom után
zetességeket, amik megtestesülnek bennük. A keleti tömb országainak építészetével foglalkozó nyugati kritikusok rájöttek, hogy az itteni épületeknek olyan sajátos ismérvei vannak, amelyek szöges ellentétben állnak a nyugati félteke építészeti formanyelvével, annak ellenére, hogy a modem (gropiusi) építészeti mozgalom mindkét régióban uralkodó irányzat volt. De addig, amíg a nyugati épületeknek általában kötetlen volt a helyszínrajzi telepítése uralkodó tengelyek és szimmetriák nélkül, és lehetó'séget adtak későbbi hozzáépítésre vagy bővítésre, a kelet-európai országokban az épületeket rendszerint úgy fogalmazták/koncipiálták az építészek, mint egy műtárgyat, amelynek négyzet, kör vagy elliptikus alaprajza volt, és olyan zártnak és befejezettnek mutatkozott, mint egy szobor. Csak Carl Gustav Jung mélylélektani felfedezései tudták megmagyarázni ezt az építészeti magatartást felfedvén az építészek tudatalattijában munkálkodó bizonytalanság érzését a diktatúra nyomása alatt, amit a tudatos én ellensúlyozni/kompenzálni kísérelt meg azzal, hogy a belső lelki béke és biztonság archetipikus jelképét a mandalát választották munkájuk fíx/ki- mozdíthatatlan pontjául, bizonytalan életérzésük helyettesítésére, hogy legalább azon a területen legyen határozott, egyértelmű bizonyosság, amelynek alakítása az ő kezükben, az ő hatáskörükben van. Ez a jelenség tulajdonképpen logikus válasz volt a társadalom olyan felépítése közepette, ahol a - Kant szerint - legnagyobb elképzelhető rossz, a paternalizmus, mindig jelenlévő magatartásformája volt a diktatúra hatalmi piramisának különböző magasságú lépcsőfokain elhelyezkedő vezetőknek. Ezek a vezetők hamis öntudattal úgy érveltek, hogy „Nekem kell megtenni az emberekért azt, amit nem tudnak megtenni saját magukért és nem tudom kérni a beleegyezésüket vagy egyetértésüket, mert nincsenek abban az állapotban, hogy tudnák mi a legjobb a számukra”, így igazolván a magatartásukat. De ugyanezeket az érveket használta a történelem során minden diktátor, inkvizitor és elnyomó, megkeserítve azon emberek életét, akiknek képzelőereje és teremtő elméje volt. A paternalista államnak voluntarista, központilag tervezett gazdasága volt, központi döntéshozatallal és pénzelosztással az ország legkisebb települése esetében is. Ennek a rendszernek az eredménye kényszerzubbony volt azoknak (egyéneknek is meg közösségeknek is), akik eltérő szempontból ítélték meg saját szükségleteiket vagy gyorsabb fejlődési ütemet kívántak. Az épületeket olyan beruházási folyamat során hozták létre, amelyen állami tervező vállalatok működtek együtt állami kivitelező szervezetekkel és mindkettőjüket állami beruházási vállalatok dirigálták (kiadták a megbízásokat, megkötötték a szerődéseket, ellenőrizték a kivitelezés folyamatát és kifizették a kollaudált számlákat) az Építtető (a központi kormány vagy helyi önkormányzat/tanács) nevében eljárva. A komplex (minden szakági tervezést egy szervezeten belül lebonyolító) tervező irodák épületfajták szerint szakosodtak (lakóépületek, középületek, ipari és mezőgazdasági épületek, stb.), a tervezővállalati létszám az 1000 főt is elérte és a kivitelező vállalatoknak is 3000-5000 munkavállalója volt. Ezek a túlméretezett szervezetek képesek voltak arra, hogy az élet minden területén jelentkező építési igényeket felvállalják a lakástól, iskolán keresztül a gyártó csarnokig, jóllehet a hatékonyságuk és épületeik minőségi színvonala 463
