Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Dalos Margit: Az órás és az ékszerész
déli felén; ez maga volt a rezzenetlen készenlét; a lehetőségek lapító, szolgálat- kész várakozása; rubintok, smaragdok, zafírok üvegvillódzása; rubint-le- hetőségek, zafír-remények, smaragd-kilátások. Nekem már mindig rubin-smaragd-zafír színű minden remény, várakozás, jóféle felfokozottság, mondom magamban; rubin-smaragd-zafír színű készenléttel telik meg a világ, és a hátamat mindig az utcabeli nap sütné, és csillognak a száradó kvarcszemecskék; a pasmagároki tóhoz vezető magasúton is mintha kvarcos vakolatporban álldogáltam volna, s a hátamon fakulni kezdett az új divatú blúzom, s itt volt az érzés, hogy mindent kinőhetek; blúzokat, fakóságot, álldogálást, fonott copfokat, a kirakat állig érő párkányát, zsíroskenyereket, a vacsorázni hívó kiabálásokat; a hátam melegségéből, a hajam forróságából, a napszagúságomból jöttek a zafírok, rubintok, smaragdok: van remény; remény a reményre, az értelmes várakozásra, a telítődésre; mindent újravarázsolni, újracsinálni, kezdeni elölről, beletéve rubin-zafír- és smaragdszavakba. Fogok még állni a kirakat előtt, ezt gondoltam akkor a pasmagároki magasúton, mondtam magamban a kissámlin ülve. Vannak rubin szavak, smaragd mondatok, zafír szófűzések. És ismerem a napon-áll- dogálás, a fakulás, a vakolat-csillogás, a hajforróság és a szikkadt nap- szagúság minden fázisát. Ezüst nyakláncok, csillámkővel kirakott keresztek, kereszt, vasmacska, szív, - hit-remény-szeretet -, bíbor és kék kövű fülbevalók, szemekből összerakva, olyanok, mint a szülő; smaragdos színű üvegkitűzők. A fülbevalók egy nagy kartonba voltak beakasztva, s függőlegesen fóltámasztva. Mondom én, mondja a húgom, versenyt mondunk, licitálunk, hány évig volt meg ez a kirakat, egyikünk sem tudja; én már rá se néztem a kirakott holmikra - üveg az egész, mondtam nagyképűen, állítja a húgom -, amikor ő évekig állt előtte, a málladozó perem az áliáig ért, és képzeld, a Tamás bácsi egyszer behívott, mert a függöny mögül látta, hogy én mindig csak ott állok, és adott egy gyűrűt, halványlila kővel, mondja a húgom, gyanútlanul mondja, nagyszéken ül, én meg a sámlin, jó, hogy most nem néz rám; jó ember volt a Tamás bácsi, mondja, én meg látom a megnyúlótt, megsárgult lyukacsos függönyt, mögüle nézett az órás, félszemén a fekete, hosszú csővel, a szemgödréből állt ki a műszer, nem más ez, mint kémcső, lescső; kémlelt, leskelődött a függöny mögül az órás, mondom magamban; Horváth Tamás órás és ékszerész nekem soha nem adott semmit, szinte soha nem is láttam, a hallgatag ember, aki a szomszéd ház udvarából néha kijött, nem is volt azonos azzal, amit a betűk jelentettek. A „HORVÁTH TAMÁS ÓRÁS ÉS ÉKSZERÉSZ”, a betűk egymásutánja annyi volt, mint az Árpád mozi homlokzatán az idegen filmcímek: PICADILLY, JOE PÁLOCA. Esetleges betű-sorrendek, egyetlen biztos jelentéssel: órákig lehet nézni, ami alattuk van; képek fekete-fehérben; férfiak, nők, tengerek, óceánjárók, uszályos ruhák, fülönfüggők, hit-remény szeretet; smaragdos, zafíros fényt kap, ahogy a férfiak és nők egymás mellett állnak; PICADILLY, ÓRÁS ÉS ÉKSZERÉSZ, JOE PALÓCA, mindenen átsüt a rubintitok. Nekem soha nem adott a Tamás bácsi semmit, mondom a húgomnak ilyen képmutatóan, mert soha nem neveztem így az órást, illetve amikor neveztem, már rég nem is volt a kirakatában semmi, az üzlethelyiségbe Giziké költözött és Gábor, akik faluról jöttek fel, mondom is a húgomnak, hogy Giziké és Gábor, 455
