Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Dalos Margit: Az órás és az ékszerész

és nevettünk, mert Giziké és Gábor idejében már nyitva volt az üzletajtó, nyáron legalábbis, és be lehetett látni, Giziké és Gábor szinte a kirakatban ebédeltek, egy tányérból kanalaztak ketten, összehangoltan mentek a kanalak le-föl, le-föl, egyik le, másik föl, sohasem ütköztek, s ezen évekig nem lehetett napirendre térni; kardigánunk, re tikülünk, bőrövünk, s később nejlonharisnyánk nekünk is csak egy volt, hármunknak egy, de a különtányér mindig hétszentség volt. Emlékszel, hogy Gábor majdnem'bedilizett? kérdezi húgom, igen, mondom, mert nem bírta az egyetemet, ahová az üzeme küldte. Hová lettek? nem tudod? Fogalmam sincs, mondja a húgom. Egyszer, amikor hazamentem, már galvanizáló működött a boltban, hogy kik galvanizáltak, és mit, nem tudom, valami zaj időnként hallatszott, és olyan ipari lett az egész. A kirakatban nem volt semmi, s az ajtó mindig csukva volt. Nem akkor gal- vanizáltatta a mama a késeket? kérdeztem, és ezen megint nevettünk, mert az összes régi késünk ragyogott valami fényes bevonattal, de vágni nem lehetett velük. Minden kredencpakoláskor rámolom a megfoltosodott fényes késeket. Ezt nem mondom, nem gondolom csak úgy érzem a kezemben a súlyosságukat, s az orromban a fémszagukat. A kredencfiók a kidobatlan holmiktól időnként szorul.

Nekem soha nem adott a Horváth Tamás órás és ékszerész semmit, indítom újból a mondatot, de érzem, hogy bizonytalan a hangütésem, hamis az intonálás, a húgom is hallja, mondja is újból, hogy ékszerész sose volt, csak egy szegény órás, eleinte árult ezüstöket, de csupa üvegkővel, bíbor, kék, zöld és fehér üvegkővekkel, nem is törte be a kirakatát senki, pedig akkor még vetkőztetések is voltak. Igen, és emberhússal töltött kolbász. Mondom, de rögtön magamban azt is mondom, hogy ronda cinizmus, és hallom, hogy amint a szavaim a falba, kredencbe, asztalba ütköznek, és báván visszaverődnek, nem is cinikusak, hanem csak bánat rezeg bennük, a húgom is így hallja, sőt, ő törvényszerűen sértődöttséget hall ki belőlük, és már mondja is, hogy a gyűrű, amit kapott, olcsó fémből volt, szinte pléhből, és minden trafikban árultak olyant ötven vagy húsz fillérért, minden osztálytársának volt olyanja, és hogy az én időmben ilyen elajándékozni való kacatok még nem is voltak.

Ülök a sámlin, és próbálom elrendezni a határsértéseket, mert finom kis határsértések történtek, csak úgy elvi szinten; bomlanak a belső zónahatárok: HORVÁTH TAMAS ÓRÁS ÉS ÉKSZERÉSZ zónájába benyomul a csöndes, jó ember zónája, a csöndes, jó ember átnéz a megsárgult, lyukacsos függönyön, a perem fölött látja a gyerekek arcát, olvas a szemükből, sok évenként egyszer egyet-egyet megajándékoz; amőbaként nyomulnak, terjednek, húzódnak a zónák: JOE PALÓCA, PICADILLY, ELVESZETT BOLDOGSÁG, a férfiak és nők egymást nézik, végig rubinfény van rajtuk, ÁRPÁD MOZGO, vörös plüss- ból vannak a székek; a kiválasztott ékszereket naponta lehet váltogatni, minden éjszakára másik rubin, smaragd, kristály, hit-remény-szeretet és fülönfüggő, és azóta is minden utazásról az ezüstök; filigránok Abbáziából, ékköves kitűző Bulgáriából, ezüstgyűrű a Bahia-boltból, ötvösmunkák, míves ékszerek, az ácsingózás a velencei ékszerész előtt, rubin, smaragd és zafír, a fiók szorul, akad, a HORVÁTH TAMÁS ÓRÁS ÉS ÉKSZERÉSZ elvette az özvegy Parupkánét, a púpos kis Parupka órás özvegyét, egy esti litánia után jött be a templomba Parupkáné és az órás, másik két emberrel, bizonytalan, kósza

456