Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Dalos Margit: Az órás és az ékszerész
DALOS MARGIT Az órás és az ékszerész Horváth Tamás órás és ékszerész. Mondom. Nem is ékszerész. Csak órás. Mondja a húgom. Állunk a vacsora utáni konyhában, már kihordtunk mindent, egybekotortuk a maradékot, csak a vécébe kell önteni, belecsúsztatni, óvatosan, hogy ne menjen mellé semmi, mert akkor alattomosan ragad és cuppog a papucsunk talpa; már fogom a tányért, indulnék, hogy végrehajtsam a kellemetlen cselekvéssort; ülőke-fólhajtás, körültekintő' kotrás, óvatos hú-zás, ellenőrzés, tisztogatás, de nem mozdulok, állok, kezemben a ma- radékos tányér, az ecetes krumplisalátalé már-már a peremig billen; az, hogy ékszerész, nem is volt kiírva, mondja a húgom; a tányért az egyetlen üres asztal-csücsökre teszem; azt mondod? mondom, de ezt csak azért, hogy mondjak valamit, amire nem kell adafigyelni, mert az agyam már beindult, mint az önműködő' malom, őröl, surrognak a gépszíjak, páter-noszterek fól-le, nem, ez nem is az eszem, ez a szemem, a hátam, a fülem, a lábam, s valahol kívülem hozzák ősze a napsütötte hátmeleget, a rubintos szemkáprázást, a felforrósult festékréteg száraz pattogásait, s az órákig tartó álldogálás enyhe zsibbadtságát. Megáll az eszem. Mondom, de csak úgy rutinból, s érzem, hogy közben valóban megáll; ami mégis működik, az valami egészen más; kívülem állnak össze, és illeszkednek a dolgok, egy messzi tartomány törvényei sze-rint. A déli oldal szikkadt melegsége, mintha mindig csak a nap sütött volna, végeérhetetlen, hosszú délutánok, mintha a mediterráneumban lett volna az utca, Horváth Tamás órás és ékszerész kirakatát mindig a fény verte, a su-garakat összegyűjtötte a vastag kirakat-üveg, mintha nagyító alatt égtek volna a rubintok, zafírok, smaragdok, délben szinte a fény fókuszába került és meggyulladt minden; elől a lángot vető kövek, hátamban a mediterránul terjeszkedő meleg, a hátamon fakó lett minden ruha, s majdnem olyan állagú, mint a forróságban porló mészkő. A cipőm alatt is porlott a lehulló vakolat, kitikkadva csillogtak újra a kvarcszemcsék; szívta ki a meleg mindenből a nedvességet, a fejemből is jöttek elő a vízgyöngyök, megültek először a copfok alatt, és az egyenes választék vonalában, aztán elpárologtak, maradt a száraz hajforróság, a fejemre tett kezemet szinte égette a hajam. A maradékos tálat beljebb tolom, leülök az ajtó mellé a kissámlira, a pas- magároki tóhoz vivő úton is meg kellett állnom, amikor a kezemmel éreztem, hogy itt a hajforróság, s hogy a kontyom alól gurulnak ki a fejemből jött gyöngyök, a pasmagároki tóhoz vezető felső úton is napszagú lettem, mert a kivágott borókás fölött a magasutat verte a nap, semmi árnyékot nem adott semmi, és olyan forró és mozdulatlan volt minden, mint a málló vakolatú utca 454
