Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Határ Győző: A tehetség nincstelenje; A kerkasszban
hezen fognak egyet. Ládák zörömbölésével hányják szét a többi autót, ami kétféléi odaparkolt és nem ereszti át - beszorulna. A taxi átvergődik, a zászlóját lecsapja - vár kiugróm, hogy megbeszéljem a részleteket a kisapám-sofőrrel: nagyon messze kell menni, túl a reptéren. Az dupla. Dupla? elment magának az esze?! Kisapám emelt önérzettel rendreutasít, a bandám utánamugrik. Most, hogy már az övék vagyok, miért csinálok ilyen bajt nekik is, magamnak is? Hát itt, most mindjárt a saját szememláttára ripityára veijenek? elérzékenyülten fenyegetnek; kilátásba helyezett nyaklevesek és laposraverés sűrű-nehéz lógása a levególoen. Maguk csak ne féljenek, sokan vannak, tudom; úgyse ugomék meg; de meg kell mondani a taxinak, hogy várjon. Még kikurjantok: hallotta?! Várjon! Kisapám-sofőr: ő ráér. Visszaintenék, de fogják a frakkomat. S azzal vissza a „tanyára” a különteremben megnyugodnak, szétszélednek, elterpeszkednek a székeken, várják az osztást. Míg szétrakom a kincset, kis beszédet intézek hozzájuk, lelkifröccs, hármas számú aggódó duma. Maguk becsüljék meg magukat. Ne verjék el az első' kricsmiben, az első frankára, az első szóra. Vigyék haza, költsék magukra. Költsék arra a jóságos-jó szegény édesanyjukra, aki magukkal annyit szenvedett, mikor viselős volt meg amikor vitte Vácra a kosztat. Nahátakkor. Sok haszontalanja. Még meg is juhászodnak, ahogy sorba elébem járulnak (némelyik hüppög: szentimentális a csöves istenadta) az asztalról elkezdem osztani, ahogy épp a kezembe akad. Egy máriástallér ide, egy arany picula oda. Egy lajosarany emide, egy krumpli-forma nagy arany amoda. Ennek is, annak is odébb, hátrébb már az ismerősök is felsorakoznak, ott ülnek sorban, erősen kacsintgatnak, nincs vita: tartják a barátságot. Nagy aranyszélű tálakról szedem, kinek egy pástétomos szendvicset hozzá, kinek egy halas-hagymást, emennek már oda is viszem, hordom körül egyenként, aranyával: a kaszinótojást, amannak egy arany dukáttal az ajókás- szardíniást (szendvicseimnek nagyobb sikere van, mint tallérjaimnak) elkezdik kapkodta; kitépik egymás kezéből. Egy olajbogyóval koronázott kaszinótojásért, egy sajtoslángosért már közelharcot folytatnak, egy tetézett tál oroszsalátáért már ölre mennek; s minél jobban törik magukat a szendvicseimért, annál kevésbé kell nekik a lajosarany mire kétpofára zabáinak, el is vesztették érdeklődésüket a kincsem iránt; amit kapnak, szórakozottan elpotyogtatják az udvar sarában, kiforgatják a zsebükből vagy félrerúgják s keresztülnéznek rajta - az aranyamon: észbekapok, de későn figyelek fel mennék utána, hogy összekeressem, de hagyd a francba-kiáltásokkal a lenyúló kezemre taposnak: mindenütt a sarkamban vannak és még-a- sajtosból, még-a-pástétomosból, még, még - a porciójukat követelik csámcsognak a prosztók, szelídülnek a zabától. Katona Pálnak: még kicsi tartárt? Még kicsi tartárt. Csé Szabó: a kolbászos forróból neki nem jutott. Lajosaranyát a füle mögül elvesztette. Vagányaim belaknak, ki-ki a részét megkapta, szent a béke. Lézengnek-flangálnak, a sövényen túl el-eltünedeznek: ki kuglizik már, ki meg a reterátra jár, bemadzagolja maga után a deszkaajtót és elől-hátul. Hánynak-fosnak. Amék a leghan446
