Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Határ Győző: A tehetség nincstelenje; A kerkasszban
gosabb volt, a princ vagány már ott bandukol a grund közepén azzal a langaléta miniszoknyással, most azt futtatja- mi az, télah? hol a lajosaranyad?- a mim?- a lajosaranyad egy marékkai, amit adtam- ki nem szarja le? a pirosszoknyás luvnyája is, félreérthetetlen, hogy mit akar idemutatni. Idemutatja a vezértirü megadja a jelt: levonulás rosszarcú, félrevágott sapkák mozognak a sírkövek között ronda viaszkosvászonnal leterített pepita asztal mered elém azon billegő-üresen, ahogy hagyták. Nézem, mi marad az aranyaimból, a talált aranyaimból az üresre nyalt tálak között. Fél picula nem sok, annyi se. Nem elég, hogy míg ide-oda jártam, osztogattam, szendvicsekkel a bandát jóltartottam - a zsiványok nem elég hogy felmondták a zsiványbecsületet és mind elemelték, nem; mert ezek a vadállati voltukból kivetkőzött hernyók még el is hányták, a sárba is górták az aranyaimat vadállati grandezzával még túl is tették magukat rajta, a „felülemelkedés” pökhendi bandája. Még ki is ejtették az eszükből. A rosseb aranyaid a pofádba? Ki nem szarja le? begurulok, ha a sírás erőt nem vesz rajtam. A reterát mellől kiáltoznék utánuk, de az is már csak a megvert-kutya vinnyogása: nem elég, hogy kiraboltál, te lábam-kapcája, még le is tagadnád? Hová hánytad? Hova tettétek a kincseimet? tulajdon üvöltésem betölti füleimet, de hang nem jön ki a torkomon. Hogy „kopjak le”; meg hogy nincs a világnak annyi aranya, még ha rakásra hordják, akkor se. Nekik nem éri meg. Már odatúl, átról üzengetnek a nekemfordított hátukkal; lézengnek, flangálnak, szemétláda szarjankók akik vagytok, elbugáztátok, zsebre dolgoztatok, most meg felhúznátok az orrotokat nagy finnyásan, hogy a búsba vele, a szajré arany, az a tőlem- való, már nem is kell?! legyintenek, odapurcintósan a seggüket meregetik, hátralógatják a félvállukat s úgy vonogatják, a visszamutatott nagy túróssal tisztelteinek: eredj a francba megszentültek? megháborodtak? ha nem kell, hova tették? A talált aranyam ami nekem volt és most összekereshetetlenül szétszóródott a grundon: oda! oda! a barátok, az ismerősök, akik a szaletli székein lovagolva szemlélik a jelenetet, sajnálkoznak és „megértik” bánatomat, de ők tehessenek róla? Minek keveredek ilyen társadalomba? Szász Béla még nagy tisztelettudóan, de perzisztensen azt is iparkodik a fülembe zengeni, hogy neki a friss-meleg tepertős pogácsából nem jutott- de a máriástallérból igen? hová tettétek?! mi ez, fajankóság vagy szentség? Hogy elszajrézzák és még csak meg se becsülik?! lelombozva, elkenődve. A taknyomon csúszva. Ahogy meghalni, élet- ből-kitakarodni csak ilyen istenmarhája teremtésben-vesztesnek adatott. 447
