Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Mórocz Zsolt: Miért e lom? (esszé)
Talán más ez,mint az ural-altáji magány, inkább Szerb vonzódása a latin világosság és elegancia után. A döntő pillanatban azonban magyarságát választja. Szétfoszlik az irodalom, ami egész életében gondoskodott a csodáról. A pusztulás nagy leckéjét tanulva A könyvember Szerb Antal életének utolsó lapjairól jeges szél csapkod felénk, puskatus ütések puffanása hangzik, a betűket elönti a vér. Sorsa csak munkaszolgálatos leveleivel kerekedik teljessé, érthetővé. Kertész Imre a Sorstalanság szerzője azt mondja naplójában, hogy nincs nagyobb esztelenség, mint a „zsidó sorsot a magyarsággal, a magyar sorsot a zsidósággal súlyosbítani.” Szerb Antal sorsvállalása példaértékű, önmaga fölé magasodva mementóvá válik, akár Radnóti Miklósé, aki 1944 elején írja meg a hazaszOeretet máig legmegrendítőbb vallomását Nem tudhatom címmel. Szerbet katedra várta az Egyesült Államokban, akkor, amikor még gond nélkül távozhatott volna az országból. Nem vállalta: némi töprengés után azzal hárította el magától a meghívást, hogy ugyan mit mondhatna az amerikaiaknak Vörösmartyról ? maradt. Ekkor lesz a sorstalanságból sors, az értelmetlen halálból tragikus jelképl. Nem a bizalom áldozak egyetlen fátumé, a nem várt eseményeké. 1938-ban az Anschlusst követően, már pontosan látja az elkövetkezendőket. Talán megmenekülünk - írja egy levelében. Először 1943-ban, majd ’44-ben hívják be munkaszolgálatra. Tudósításai kezdeti hangja, üde iróniája elhagyja, elkomorul; a valóságos helyzetértékelést a tényeken túli remény, végül az egyetlen kapaszkodó: a vakhit váltja föl. Amíg hisz a túlélésben, igyekszik irodalmi formában megélni előbb nélkülözéseit, majd szenvedéseit. Jó jelnek vélik, hogy felesége nem látogathatja meg, „mert csak így teljes ez az alvilágjárás, valahogy ezzel érdemeljük ki a feltámadást”. Szonettet intéz hozzá Orpheus alvilágjárásáról, ki „ment zúgó száz tárnákon át”, a „pusztulás nagy leckéjét tanulva”. Hirtelen elemi erővel tör rá a normális élet iránti vágy és azt írja, ha innen kikerül, semmi nem érdekli többé csak a pénz, „amelyen Olaszországba utazhatunk” és megvásárolhatják azokat az örömöket, amelyeket ez az oly vékony hajszálon függő élet nyújthat.” Néha kifakad bajtársai ellen, azután meghatódik gondoskodásukon. Frivolitása nem hagyja el: „Maga a munkatábor - veti papírra 1944 augusztusában - direkt kellemes hely, csak Radnóti Miklós két erénye, a hűség és a félelem teszi oly nehézzé ezeket a napokat.” Új „stílust”, afféle proliszlenget tanul a munkásoktól: „nagyon búsít - sajnálkozik feleségén -, hogy míg én itt csaknem nyaralok, te olyan rossz bulit fogtál ki.” Utolsó leveleinek egyike, amelyben majd beleőrül abba, hogy saját hülyesége lett oka a megmentésére szőtt tervek kudarcának, hirtelen kopogóssá válik, akár egy Pilinszky vers. Küldjétek takarót, pokrócot, zseblámpát, kockacukrot, harisnyát, Küldjétek reményt - süt át a sorokon - és szeretetet, küldjétek bizakodást, erőt, hitet, bár a kalocsnim fontosabb. Barátai nem tétlenkednek. Nemes Nagy Ágnes a következőket meséli azokról a napokról, amelyek ma a holocaust-visszaemlékezéseken a nemzeti közöny zenitjeként fogalmazódnak meg: „Szerb Antalt többször behívták munkaszolgálatra, ennek 429
