Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Mórocz Zsolt: Miért e lom? (esszé)

esszéjében visszaemlékszik a kamaszkori bűntudatra, mely „az öngyilkosság szélére vitt, a vad víziókra külvárosi csavargásokon, a rajongó megszállottságokra budai hegyek között” arra, hogy „csak egy utca, csak egy földrajzi név milyen kimondhatatlan sejtelmekkel volt teljes”, mit jelentett akkor Ady vagy Babits egy verse, micsoda fóldrengéses megrázkódtatást.” „Hiszen a tizenhat éves úgy él, mintha a Shakespeare-kor drámáinak két felvonása közt ágálna, mintha Dosztojevszkij egy félretett regényét igyekeznék sürgősen végigélni. Romok és sivatagok között, ásító kanyonok mélyén, orkánokban és légtölcsérekben, megó'rült forgószínpadon és elvadult hajókon... Ezeket élményre nevelni: olyan, mintha a száguldó repülégpnek magyaráznám a sebességet, mintha deliráló lázbetegnek egy kis feketét adnék, hogy élénkebb legyen... Vajon mit akart velünk a természet, amikor úgy rendezte, hogy néhány év alatt, mindjárt kezdetkor kiégjünk, és azután csak a hamvakat ó'rizzük egy életenát?” És még egy vallomás a regény hátteréről, az Ulpius- szektáról: „Mélységesen komolyak voltunk, mint minden szektáriánus, elózó' éveim esztéticizmusa és dandys cinizmusa teljesen elmaradt, férfiasán, patetikusak és átmenetileg nagyon vallásosak voltunk templomba járó áhítatossággal”. Végül nyilván nem szorul magyarázatra, hogy az Utas és holdvilágból miért ollózták ki és mikor, a következő' mondatot: „Kénytelen - meséli a perzsa sah a gyűlölt szovjet-hatóságokat megvesztegetni és egy rablóbandát tartani fenn Turkesztán határán, hogy ópiumot Kínába csempészhesse.”

Szerb Antal következő' munkája a színmű, majd regény formában átírt VII. Olivér (1943) ismét kitűnő', szórakoztató könyv. Az uralkodónak az a dolga- okítják benne Olivért -, hogy legyen, semmi egyéb, mert ó' a pirosbetűs ünnep a létezés hétköznapjai után. Az a feladata, ami a Pendragon earl-jének, hogy megmutassa korának: „van valami élet az élet fölött.” Ebben az évben jelenik meg A királyné nyaklánca is, alcíme szerint: igaz történet. Az európai égbolt vészesen besötétedett, a humanizmus ráomlott a humanistákra. A szavakat elnyomta a masírozó csizmák ütemes dübörgése és az elvek nem állították meg a tankokat. Szerb az igaz történetben nem a valóság felé fordul, hanem vissza a történelembe. A kort, a tettek értékét, rugóit, az udvart, az uralkodót és környezetét, a hatalom külsőségeit, színes kellékeit vizsgálja, olyan idegenvezetőként a múltban, akár Kapuscinski késókb riporterként a jelenben. A hatalom szokásai, az örök visszatérés híveinek - nyilván osztatlan- örömére alig változnak. Spengler is boldog lett volna, látva, hogy a sah (Hailé Szelasszié) udvara a 20. században számos rokonvonást mutat, „utolérve a maga kultúrkörében a 17-18. század francia királyait. Szerb Antal az eló'szóban mindenkinél pontosabban meghatározza önmagát: nem író és nem tudós, hanem irodalmár.

Szépprózai helyszínválasztásai, szinte kivétel nélkül külföldre esnek múltban és jelenben. Nem sznobizmus ez, nem is kétes védekezés a provincializmus ellen, sokkal inkább valami parttalan elvágyódás és metafizikai hazatalálás: a lélek különös formái. Némileg persze barbárnak érezte magát, a román Pippidinnek búsmagyarkodik ismét levelében, könyve olvastán, amiből - írja - nem sokat értett ugyan: „De csodálom és irigylem francia stílusod kiterjedtségét és könnyedségét, melynek hála te a civilizált világ igazi állampolgára vagy, míg én arra ítéltettem, hogy örökké periférián maradjak”.

428