Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Farkas Zsolt: Irodalmon-inneni alak-zatok Kukorellynél

SáEá sss

k

épzőművészeti hasonlatot kéne hozni, akkor az a warholi Brillo Boxes, amit pszeudo-ready-made-nek nevezhetnénk. Az alak-teremto/teremtette szövgek jobbára nem készen talált szövegek (halmaza), csak szimulálják-ironizálják azokat, és jobbára teljes egészében szerzői konstrukciók.)

12 Nem kívánok foglalkozni most bizonyos szofisztikáit olvasási stratégiák univerzalisztikus szemléleteivel - melyek például arra hívják fel a figyelmet, hogy az „állítólagos” „szerző” „állítólag” ^konstruálható” „úgynevezett” „szólama” is az én konstrukción „valójában”, és egyáltalán: minden. & egyáltalán: („befogadói” szemszögből) az aiszthésziszt dobni kell, csak poiészisz van. Ugyanis jelen esetben nem a dialógus ismeretelméletével foglalkozom, hanem dialogizálni próbálok. Alapfeltételezésem, hogy van a beszélgetésnek jól működő pragmatikája, mi több, van megértés, viszont kifejezetten értetlenkedőnek és a retorikai durvulás csúnya eseteinek érzékelem azt, amikor ezt megpróbálják azonosítani „a műalkotásban rögzített esztétikai immanencia”, és „a szöveg ideális értelme” előfeltevésének „metafizikai” bűnével. Kikerülöm annak állandó tematizálását, hogy a szöveg-olvasó viszony lényegileg relacionális és e relacionalitás lényegileg imaginárius. A kölcsönös tulajdonítások végtelen tükörjátéka egész jól működik, főleg ha nem állandóan e tulajdonítások helyességének/jogosságá- nak kritériumairól vagyunk csak hajlandók beszélgetni.

13 Egyetlen irodalmi szöveg sem „érheti el a jelentés autonómiáját, azt, hogy a jelentés teljes egészében jelen legyen, azazhogy minden irodalmi kontextustól megszabaduljon. A legerősebb költő is az irodalmi nyelvben belül kell, hegy felvegye az állás-pontját.” (Harold Bloom: Költészet, revizionizrnus, elfojtás Helikon, 1994/1-2. (Az amerikai dekonstrukdó) 60. o.)

14 Akik egyébként „barátok és üzletfelek” (A A Milne) - de csitt!: tartsuk be ígéretünket.

15 Radnóti Sándor: A tautológia retorikája Holmi, 1994/4., 613. o.

16 Márton László: Az áhitatos embergép. K E. liölté- szetérőL Nappali ház, 1993/3., 55. o.

17 uo., 55. o.

18 Maigócsy István: (Ki. mondja azt, hogy...) K E:EGyK Nappali ház, 1993/3. 51. o.

19 Fóldényi F. László: Napos területeken kóborolva. K E: EGyK Jelenkor, 1993/9, 776. o.

20 N. Horváth Béla: „Jól ki van dolgozva.”K E. verseiről. Jelenkor, 1994/11, 952. o.

21 Ihomka Beáta: (hangXvételek). K E}: Én senkivel sem üldögélek. Híd, 1990/6. III. uő: Áttetsző könyvtár. Jelenkor, Pécs, 1993, 104. o.

22 Sneé Péter: K E.: Azt mondja aki él. Kortárs, 1992/4, 97-99. o.

23 Titok, a (3), In: Mintha már túl solzáig állna. (MMTSÁ) 148. o.

24 „A számos helyen fellelhető ismétlés, visszautalás, körülírás, eufemizmus nem annyira a szövegpontosítás, illetve a megnevezés egzaktságának az igényére vezethető vissza, mint inkább a törekvés alapvető szándékára: a vers mint parole-állapot rögzítésére.” (N. Horváth, id. hely, 952. o.)

25 Qi. S. Ffeirce második hármas jelfelosztásának második csoportja, melybe azok a jelek tartoznak, amelyek egzisztenciális kapcsolatban vannak azzal, amire utalnak, s mint ilyenek, mindig kontextusfiiggőek. Pl. az „én” szó, melynek jelölése attól függően változik, ki használja a szót; vagy a rámutatás, melynek jelölete attól függően változik, mire mutatunk rá; vagy a lövés jeleként a golyó ütötte nyom stb. (Ld.: A jelek felosztása. In: A jel tudománya. Gondolat, Bp, 1975. 19-41. o.) ,

Száz, MMTSA 126

Járás, in: Egy gyógynövény ízért. Magvető, Bp, 1993. (EGyK) 31. o.

Margócsy id. hely, 51. o.

Ferdinand de Saussure (1857-1913), francia nyelvész

által meghonosított fogalompár egyik eleme. Alangue (nyelv) egy ideális struktúrát jelent, elemekből és az elemek használatát meghatározó szabályokból álló elvont rendszert, amely a mindennapi nyelvhasználat alapját képezi, a parole (beszéd) pedig a langue konkrét - többé-kevésbé mindig hibás - megvalósulása, egy adott nyelvközösségben elhangzó megnyilatkozások összessége.

30 Szilágyi Márton: Egész, és kez.det. K E.: EGyK Kortárs, 1993/10, 94. o. Kiemelés tőlem.

31 Radnóti id. hely, 613. o.

32 Lukács György fogalma. Lásd L. Gy.: Az esztétikum sajátossága. Magvető, Bp, 1978.1. kötet 731-752. o.-t, vagy inkább a következő jegyzetet.

33 Roman Ingarden fogalma. Lásd R. I. Az irodalmi műalkotás. Gondolat, Bp, 1977, 253-262. o.-t. A tézis nagyjából az, hogy az ábrázolt világ végtelen szemléleti tulajdonságát lehetetlen és fölösleges az irodalmi műben leírni - ezek a kitöltetlen helyek, melyek a mű „konkretizáci ójakor”, „életre keltésekor”, olvasásakor kitöltődnek. A mű működésének egyik leglényegesebb effektusa ez. Vö. még Roland Barthes értékelő megkülönböztetésével: vannak Jisible” (pusztán olvasható, mondhatnék: read oily) művek, amolyan szellemi rágógumik, és vannak „scriptible” (írható) művek, melyek az olvasó aktív közreműködésére számítanak, társszerzővé avatják, állandó aktivitásra késztetik. Továbbá Gotthold Ephraim Lessingnek a képzőművészeti alkotások által kiválasztandó pregnáns pillanatról szóló soraival, melyek metaforaként gyönyörűen alkalmazhatók az irodalmi műben „ábrázolt tárgyiasságok rétegére”: „Csakis az lesz rá nézve előnyös, mely szabad játékot enged a képzeletnek. Minél többet látunk, annál többet kell gondolnunk. Minél többet gondolunk hozzá, annál többet vélünk látni. [...] Ha tehát Laokoón sóhajt, a képzelet kiáltani hallhatja őt; ha azonban kiált, az indulatnak e fokáról feljebb vagy lejjebb lépni képtelen, a nélkül, hogy a néző passiv, e szerint érdektelen, állapotban ne lássa. Nyögdelését véli már hallani, vagy pedig épen halva látja.” (G. E. L.: Laokoón vagy A festészet és költészet határairól. Franklin-Társulat, Bp, 1990. 58. o.)

34 Parti Nagy L^jos: K E: A valóság édessége Kritika, 1985/3, kiemelések tőlem.

35 Itt és a továbbiakban - mivel a Kukoréily-szövegek- nek elsősorban az efFéle irodalmon-inneni, reduktív vonatkozásaira helyezem a hangsúlyt - korrektí- vumként megjegyzendő, hogy az eddigi oeuvre igen sokszínű ebből a szempontból, főként a későbbi szövegek (a MMTSÁ és a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.) olyanféle tendenciát látszanak kirajzolni, hogy Knkoréily egyre inkább közelít az irodalmi megszólalásmódok klasszicizáltabb válfajaihoz. Csökken a „helytelen”, a humor, a provokatív jelleg jelenléte és növekszik az emelkedettség, a komoly tónus, a hagyományosabb költői szerepek szerepe. Sic. Mindazonáltal a maniére itt hangsúlyozott jegyeinek elemzése reményeim szerint az egészre érvényes, az említett későbbi darabokra is. Például a nem klasszikus irodalmi nyelvi fordulatok száma - más szerzők túlnyomó többségéhez viszonyítva - mindenképpen kiugróan magas marad. Vagy ha a Rítőfi-szótár mintájára összeállítanánk a Ku korelly-s zó tárt, valószínűleg sokkal vékonyabb kötetet kapnánk (Rácz István György szerint („Van valami., tehát lehet lenni” K E.: ÉGyK Hatái', 1994/2-3, 214. o.): még Rlinszkynél is „redukáltabb költői szótárral dolgozik”) - rengeteg a „tiltott” szó és fordulat ebben a nyelvben. De éppen ez számomra az egyik légi2galmasabb probléma. Aliiként a go a kultúrtörténet egyik legmélyebb és legbonyolultabb játéka, elképesztően kevés és primitív szabállyal, úgy másutt sem azon áll vagy bukik egy játék bonyolultsága és érdekessége, hogy minél több eleme és szabálya legyen. A hagyományos, prozó- diailag erősen kötött költészetben egy hasonlóan reduktív kiindulópont teremt befejezhetetlenül Í2gal404