Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Farkas Zsolt: Irodalmon-inneni alak-zatok Kukorellynél

tézkedések’ jelentést veszi fel.73 S mindezt az a kis hiátus csinálta. Ennek fényében viszont már nem minősülhet többé grammatikai hibának, ami elsőre talán annak tűnt. Nem tudom, van-e a retorikában név, kategória a jelentésképzésnek erre a formájára. Nem valószínű, már csak azért sem, mert ha megpróbálnánk megkeresni ennek az eljárásnak valamely közeli vagy távoli rokonát, azt sokkal inkább meglelnénk a köznyelvben, mint az irodalomban vagy más „gondosan” retorizált beszédmódokban.74

(A Jielytelen” mint irodalmi liberáció)

Jíz irodalom valamilyen volt, egy kicsit elég félelmetes, szárnyai voltak, kerengett és nem volt bocsánat.*15 A mondat tematikusán is arról a költészeti nyelvjátékról beszél, amely a hatvanas-hetvenes éveket uralta, és amely kirekesztette a saját irodalom-felfogásán kívül eső' megszólalásmódokat (például Erdély Miklósét és a radikális neoavantgarde-ét - az Egy talált tárgy megtisztítása (1972, Tandori) az egyetlen, ami még elment, s talán nem utolsósorban a szerző - „bocsánatos” - újholdas kötődései miatt.)

Ez az irodalomfelfogás tiltja, illetőleg nemhogy költőietlennek, de evidensen dilettánsnak tekint egy olyan fordulatot, mint az jegy kicsit elég félelmetes”. Az „egy” először is (egy) „germanizmus”. Az „elég”, jelen használatában, (feltétlenül kijavítandó!) köznyelvi szóként, ’meglehetősen’, ’igencsak’ jelentéssel, megengedhetetlen pongyolaság. S ha már ez a szó jelentése, vajon hogyan lehetséges a vele teljesen ellentétes jelentésű jegy kicsit” fokhatározóval használni? Nonszensz. Ez akar költő lenni? író?

Ez a fordulat éppen „egy ilyen” tematikai szövegkörnyezetben tud igazán mulatságos lenni - és igazán provokatív. Ha az efféle fordulatoknak semmilyen más erénye nem lenne, mint valamely kizárólagosságra törekvő poétika hatalmi pozícióinak szórakoztató destruálása, már akkor is legitimnek tekinthető - nézetem szerint. Legtöbbször azonban jóval többet hordoznak a puszta provokációnál. És minthogy a különböző beszédmódok publicitási esélyeinek megnövekedése, az irodalmi-poétikai terep pluralizálódása után az efféle provokáció veszít jelentőségéből, minden írónak szembesülnie kell addigi technikáinak funkcióeltolódásaival. Vannak, akiknél kiderült, hogy semmi más nem adta írásaik energiáját, mint a többé-kevésbé direkt/burkolt (politikai) rendszerkritika. Nem becsülném le az ilyen szövegeket sem, hiszen morális erényeik kétségtelenek, és legyenek bármily efemerek, bizonyára mindegyikükben fellelhető valamely extrapolálható technika - bírálható és bírálandó hatalmi rendszerek pedig mindig lesznek, a jól irányzott liberációs retorika sohasem válhat divatjamúlttá. Az akkori jó szövegek mai olvasatában is átélhető a szubverzió izgalma, pátosza, humora, igazsága. És ne feledjük: 89-cel, azzal, hogy kitört a szabadság, még korántsem építettünk le minden leépítésre érdemes konstrukciót, agyacskáinkban bőszen dolgoznak még kritikával illethető hierarchiák. De kétségkívül jobbak azok a szövegek, amelyekben gazdagabbak a retorémák, amelyek a Kádár-rendszeren kívül még más rendszereket is problematizálnak - a wittgensteinit, a nyugatost, a vízügyit, bármit. Azt gondolom, már az eddigiekből is kiderült, Kukorelly szövegei ebből a szempontból a jobbakhoz tartoznak - minthogy folyamatos (nem-teoretikus) nyelv-, gondolkodás-, rendszer-, toposz-, ön- stb. kritikai gyakorlatok.

402