Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Farkas Zsolt: Irodalmon-inneni alak-zatok Kukorellynél

janak. Ez tehát bonyolult - bár nem olyan nehéz - játszma, amely éppúgy „stilizáló”, mint „valóban az”. Parti Nagy Lajos úja a Maniére-ről szóló kritikájában: ,A lehető' legbanálisabb, legcsekélyebb hírértékű fordulatokból építi fel verseinek nagy részét. Naivan költészetet szimatol ott is, ahol a jámbor versértő csak slágerszöveget vagy vezércikket észlel, a köznyelv, amit használ, legalábbis szürke, olykor kifejezetten infantilis, mozdulatai ügyetlenek, mint a bábut játszó pantomim-művészé. A skála az imitált rossz vers-tői egészen a nonszenszig terjed. A kulcsszó mindenképp az imitáció. Kukorelly úgy csinál, mintha nem venné észre, mennyire banális, romlandó anyagból építkezik, úgy csinál, mintha az így megteremtett - mert azért megteremtett - költőiség véletlen lenne, melléktermék, független a naiv megszólaló szándékaitól. Erról persze szó sincs, mint ahogy nincs szó talált versről, ready made-ről sem, szövegei nagyon is intencionáltak”, ravaszul kiszámítottak.34

Jó példa erre egy A Memória-pont-beli szövegének címe: Az ilyen érzelmek. Nem: „Ezek az érzelmek”, „Az efféle érzelmek”, „Miféle érzelmek” s a többi ,„szebb” megoldás. Szinonimitás mint olyan egyébként sem létezik, de ennek a „közönséges” nyelvi jiz ilyen”-nek megközelítőleg sincs megfelelője a „gazdag”, nem közönséges, emelt nyelvekben, a szép(-)irodalomban, a „magyarból ötös” fogalmazásban. Már azzal sem értek egyet, hogy a hétköznapi nyelvek kevésbé gazdagok lennének, mint az irodalmiak, viszont nagyon is mást tudnak. Kukorelly azonban a kettő' határterületén mozog, nyelvezete egyszerre játszik mindkettővel - látszólag redukáltsága tehát többszörösen bonyolult irodalmi játékának egy szabálya.35

(Redukált nyelv, irodalomból kettes”)

Kukorelly „roppant tudatosan' kerüli - só't szinte parodizálja - a lírai közvetlenség sok idó'szerű alakzatát, a költői szerep gondtalanságát eleve kétségbe vonva. A magas lírai hangnem helyett - a hajdani irkák, kamasz-fogalmazványok sutaságát imitálva” ír, írja Fogarassy A valóság édessége-ról.36 Mészáros37: „rendkívül takarékosan bánik a szóval és az ún. költői eszközökkel. Kerüli az öngerjesztő nyelvi alakzatokat, a túlfeszített költői képet. Gyakran önkioltó metaforákat használ vagy tautologikus szerkezeteket, mégsem vezet ez nyelvi purizmushoz: verseibe beépíti a roncsolt mondatokat, a kulturális idézeteket, a kiürült stílusfordulatokat, a köznyelv hordalékait. Alaposan felforgatja a a mondatrendet, lecsupaszítja a lexémákat, alig marad jelző. És az a sok hiányos mondat, mintha nem is lenne igei állítmány, vagy azért mégis. Szívesen megbontom a mondatot / lássuk mennyit bír el / lássuk hogyan csuklik össze / egymás alá másolom a közérzetünk / lássuk mennyit bírunk el / és hogyan csuklunk össze műremegve (A módszer). Mindennek látszólag ellentmondó esztétikai tapasztalat, ami talán túlzás nélkül állítható, hogy mai költészetünkben kevesen érzik nála jobban a szavak súlyát, helyezési értékeit. A nyelvi minimalizmus a szó visszahódítására irányul... folytonosan kétségbe vonja a világunk felett elterpeszkedő nyelvi jelek és ideologikus beszédmódok érvényességét, de nem ragad meg a kérdőjelnél, a tagadás gesztusainál, és hiányzik belőle az új művészi beszédmód alapításának pátosza.”88 Nagy Attila Kristóf írja az Azt mondja, aki él-ről: „Az is kérdéses, hogy ki ez a feltételesen létező beszélő. Talán a könnyem nem potyog - mondja.

397