Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Farkas Zsolt: Irodalmon-inneni alak-zatok Kukorellynél

futás napjában Wittgensteint, Tasnády vagy Kukorelly dikciójában a Nagy László, vagy Juhász Ferenc-félét. A kvázi-dilettánsok által megteremtett alakok számára „nem áll rendelkezésre” a globális intertextus gazdagsága, nem érnek „fel” az Irodalomig, még kevésbé az Elméletig. Meglehetősen zárt, korlátozott nyelv „áll csupán rendelkezésükre”. (Mindez persze csak tendenciákat jelöl, nem általánosítható totálisan az említettek egész munkásságára.)

Ahhoz, hogy az alak megszülethessen, alighanem szükség volt a textua- lista áttörésre, só't maga Kukorelly és Parti Nagy is részesei voltak ennek. De Esterházy érdemei e tekinteben múlhatatlanok, és tulajdonképpen felmér- hetetlenek: beszédmódjának, nyelvi attitűdjének és bizonyos nyelvi megoldásainak, manírjának (főként nyolcvanas évek eleji) hatása a magyar értelmiségre és ezen keresztül a magyar nyelvre olyan eró's volt, hogy e röpke magyar irodalomtörténetben csak kevés hasonlót találunk (Ady, Petó'fi, Kazinczy és még egy-kettő6).

A poszttextualista lírai szövegképzés nagyobb hangsúlyt fektet a par excellence „saját” stílus kimunkálására és ennek a teljes, komplett művön való végigvitelére - tulajdonképpen új poétikai szövegszervező elvként. A technika alapjában véve egyáltalán nem radikális újdonság: rokon a drámában az egyes szereplők szövegén, vagy a prózában a szólamokon keresztül megszólaltatott sajátvilágok megmutatásának technikájával, de ami újdonság benne, hogy e poszttextualista lírában nincs ezen kívüli nézőpont, művön belüli dialóguspartner vagy a megszüntethetetlenül istenszerű pozícióban lévő distinkt (el)beszélő.7 Talán a legegyszerűbben úgy mondhatnánk, hogy a „valóságos” szerző számára az az alak, ami a régebbi költő számára a prozódia volt}

Nézzük ennek egy jellegzetes példáját Kukorellynél. A Penetráns sür- gölődés a boldogságban első mondata így hangzik: „Háromnegyed tizenkettő felé elkezdtek rémesen, ha szabad, akkor eztet a szót használnám, piszok pokolian kongatni misére.”9 A két legnyilvánvalóbb effektus, amely rögtön szemünkbe ötlik, és amelyek révén gyanút fogunk, hogy itt valami probléma lehet a szerzővel, az „eztet” és a „piszok pokoli” kifejezések. Az olvasóban rögtön felmerül az ellentmondás, hogy a szöveg intézményes kontextusa szerint irodalommal van dolga, a szöveg maga viszont nemhogy a magas irodalmi, de még a legelemibb grammatikai és nyelvhelyességi szabályokat is megsérti. S a szöveg konzekvensen és végig ezt az „irodalmon-inneni (/túli)” dikciót beszéli. A beszélt nyelv „hibáit” és gondolkodásmódját Esterházy is gyakran megidézi persze, de az ő szövegeiben explicit a szerző jelenléte és gondolkodás- módja is. A szöveg szoros olvasata általában támpontokat nyújt arra vonatkozólag, hogy mi a „saját” viszonya az „idegenhez”, mivel elkülöníthető egy par excellence esterházys dikció, amibe beékelődik a vendégszöveg (nem mindig persze - végtére is ez Esterházy egyik legfontosabb játszmája, és igen sok változatban játssza. Arról sincs szó, hogy itt valamiféle éles „paradigma” váltás történt volna.) Az alakképző szöveg / szövegképző alak poétikájában viszony a legszorosabb olvasat sem talál valamiféle distinkt szerzői szólamot.

De vajon honnan szedjük ezt? A magyarázathoz - sajnos Danto „artworld”- koncepciójához illetve a művészetfogalom institucionalista modelljeihez kell nyúlnunk.10 Az olvasó nem feltételezi, hogy az irodalmi intézményrendszer legitimálhat ilyen nyilvánvaló dilettantizmust (s a vicc az, hogy rendszerint

394