Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Farkas Zsolt: Irodalmon-inneni alak-zatok Kukorellynél

jól gondolja11) - (ezért homályosan és legdurvább változatában, de) megképzik benne az alak: feltételezi, hogy a szerző egy nagyon más valakit játszik el”, hiszen a szerző nyilvánvalóan irodalmilag képzett, a szövegelő pedig látszatra nagyon nem. Létrejön a fikcionált reális szerző („én”) és realizált fiktív beszélő („én”) közötti éles hasadás. Amiről aztán ki fog derülni, hogy bizonyos szempontból nem is olyan éles ez a hasadás - bár ezek a kettejüket összekapcsoló feltételezések sokkal inkább az olvasó konstrukciói lesznek, mint azoknak a műveknek az esetében, ahol a szerző bizonyos támpontokat nyújt - s a két én egyetlen alakká mosódik össze.12

Szó sincs azonban arról, hogy a poszttextualista szerző szövegei a hagyománytörténet(ek)en és az egyetemes intertextuson kívül állnának13, de nem foglalkoznak vele explicit módon, s ha igen, nem kezelik „profi” módon. Az alakteremtő szöveg „én”-je irodalmon-inneninek tűnik, de a szövegteremtő alak gondoskodik az irodalmon-túli olvasat lehetőségéről. E transzgresszió két fő retorikai stratégiája az áthallás és az áttűnés.

Mindez természetesen nem magyarázat arra, hogy az efféle alakok művei miképp kerülnek az irodalmi intézményrendszerbe. A szűkén vett irodalmon kívüli okokat - vannak egyébként bőven - most nem érintjük. Ez a beemelés tehát irodalmilag azért lehetséges, mert az intézményrendszer „döntéshozói”14 az irodalmon-innenit az áthallás és az áttűnés révén irodalmon-túlinak olvassák - vagyis az irodalomtörténeti processzusba illesztik, a régi jó modernista logikát alkalmazva: az eddigi irodalom meghaladását mint az eddigi irodalom meghaladását ismerik fel, bevetté teszik az „önkirekesztőt”, immanensé a transzcendenst.

(Irodalmon-inneni. „Hétköznapi” beszélt nyelvi, ^dilettáns”)

Ami az eddig idézettekből is feltűnhetett, az a Kukorelly-szövegek beszédmódjának hétköznapi, beszélt nyelvi alaprétege; s ezt illetően majd minden elemző egyetért. Radnóti szerint Kukorelly beszéde „a mindennapi fecsegésre, arra a zúzalékos beszédgörgetegre emlékeztet, amelyet mindannyian ismerünk: a beszélő nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget, folyvást ismétli és helyesbíti magát, néha megtorpan, kerülő útra téved, az alany keresi állítmányát, grammatikailag minden bizonytalan, kezdete és vége csak alkalmi, nem szükségszerű.”15 Márton: „a versek igen gyakran egy-egy jelentéktelen alkalom vagy ürügy körül kristályosodnak ki, s nyelvileg is erősítik az esetlegesség benyomását,.”16 „Az irónia és annak rejtett pátosza formálja paradigmává a szintaxis állandó megtorpanását, a verssorok brutális eltördelését, a reflexió gyors kiélezését, majd lefelé stilizáló ejtését, a folytonos helyesbítéseket (amelyek ugyancsak a lefelé stilizálást célozzák).”17 Margócsy: „megszólalásának alapjául a mindennapi nyelv töredezettségét, pongyolaságát, szabályozatlanságát, ha tetszik: hibásságát tette”.18 Földényi: .költeményei nem a zavaros világgal szegülnek szembe, hanem éppen annak zavarosságából merítenek erőt (azaz formát)”19. N. Horváth: ,A kukorellys stílus egyik feltűnő jegye az a némelyek szemében talán tüntető nyelvi közöny, ahogy a mindennapos fordulatokat és kliséket beengedi verseibe, s egyáltalán nem ironizáló szándékkal [...] Ezek a profán kifejezések, szleng-fordulatok érzékelhetően szervesen hozzátartoznak a költői nyelvhez, s nem a megszokott

395