Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Martos Gábor: Baj van. Nincs baj

jelenhetett az első Mentor kiadású Forrás-kötet: Lakatos Mihály Előjáték című novellaválogatása.

Lakatos egyébként annak idején szintén egyik szerzője volt a már többször említett Árnyékhatárnak (és akkor, ha már ennyiszer voltam kénytelen hivatkozni rá, közbevetőleg itt említem meg, hogy a mindig újabb és újabb Forrás-nemzedékekbe sorolt szerzők általában mindig egy-egy, még a Forrásköteteiket megelőző antológiában léptek először kötetben, egységesen a nagyközönség elé, lásd a második nemzedék tagjainak 1967-es Vitorlaénekét vagy a harmadik generáció 1974-ben megjelent Varázslataink című válogatását); nyilván nem véletlen tehát, hogy írásainak stílusa némileg emlékeztet az ugyanott (is) közlő Vidáéra: Lakatos is el-elkalandozó, indázva egymásba fonódó - néha talán kissé csapongónak is tűnő - történeteket mesél, melyekben egy-egy félmondat sokszor egészen új irányba löki fantáziáját, s vele együtt a történet folytatását is. Lakatos képes hol egy bugyuta állatvicc köré tragikus történetet szőni egy emberről (Máté és a nyúl), máskor (Sebestyén családi történeteihez hasonlóan) a saját nagyapjáról mesél egy szürreális s egyben balladisztikus Nyikó-menti - sőt részben egyenesen a folyóban, a víz mélyén is játszódó - történetet, melyet egy blues-kocsma lámpafényének a színe hív elő benne (Mill-hlues improvizációkkal), s amelyben - a történet más-más síkjaiban - egyformán szerepel egy vízitündér és egy népbiztos; novelláiban éppúgy magától értetődő természetességgel találkozik az epi- dauroszi görög színházba érkező buszos turista az ott éppen darabja bemutatásán izguló Szophoklésszel (aki egy doboz sört kér tőle a nagy izgalomra - Tragédia), mint ahogy egy emlékekből sorjázó történetben (Az angyal éjjel érkezik) az egyik emlék(töredék)ben a padláson talált poros külföldi italosüvegből kiáradó illat úgy hozza magával a további emlékképeket (s azok mindig újabb és újabb más emlékeket), mint Proust híres teába mártott madeleine-jének íze az egész eltűnt időt. Lakatos egyébként egyik írása mottójában (Black hox) a francia „új regény” legkövetkezetesebb teoretikusának, Alain Robbe-Grillet-nek azon sorát idézi, miszerint „a világ se nem fontos, se nem abszurd, egyszerűen van”, s ennek nyomán az olvasó hajlamos úgy vélni, hogy a szerző szövegeiben nem is törekszik másra, mint éppen ennek hihetetlenül összetett vanásnák a minél árnyaltabb (s egyben bizonyos barokkos túlburjánzásokat sem nélkülöző) megörökítésére (aminek eredményeképpen aztán Lakatos történeteiben például egy színház nézőterén az előadás megkezdésekor nem egyszerűen csönd lett, hanem „a százfejű zsivaj engedelmesen kushadt el az emberek lábainál”).

Egy biztos: ezentúl tehát a romániai magyar irodalom porondjára lépő új (Forrás-)szerzőket a Mentor kiadásában kell majd keressük; arra pedig, hogy az ezen új kiadású (Forrás-)könyveknek a színvonala továbbra sem fog szégyent hozni e sorozat eddigi erényeire és eredményeire, arra részben a Lakatos- részben pedig a Mentornál az elmúlt három évben megjelent többi első-kötet egységesen kiemelkedő színvonala lehet a garancia.

Végezetül: ha tehát (ennyi futólagos, ám mégiscsak valamennyire „konkrét” bemutatás után) általánosságban tekintjük az elmúlt két-három év romániai magyar irodalmában megjelent elsőköteteseiket, azt kell mondanunk, hogy vari legalább egy tucat - a maga módján mindegyik - figyelemreméltó fiatal író-költő, akikről bízvást fogunk még hallani a jövőben; egyikük390