Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

úgy élt a szerkesztőségben, akár Marci Hevesen a népmesében. Szakács István satnya irományát valamennyi magyar nyelvű folyóirathoz, újsághoz (még a nagybányai Bányavidéki Fáklyához is) eljuttatta, de sehol nem közölték. Különben, ki is lehetett ez a „megveszekedett” Szakács? János a Bányavidéki Fáklyától emlékezett rá; mint „üzemi levelező”, olykor megfordult az ipari rovat irodájában. Magas, és már-már tagbaszakadt, durván faragott arcú, afféle tenyérbe mászó pofájú, nyers szavú, negyvenes alak volt. Ahatvankilences év közepe táján, a Román Kommunista Párt X. kongresszusát megelőző hetekben (hónapokban?) bukkant fel a János életében. Azzal kezdte, hogy délutánonként, kettő és fél három óra között megvárta a gyár kapujában. „Véletlenül” ott ment el, hát gondolta, megvárja, és jól „eldumcsiznak”. Nem lehetett lerázni; a Gellért utca harmincegyig mondta-mondta ostobábbnál ostobább szövegeit az elviselhetetlen román kommunista rendszerről, az erdélyi magyarság kilátástalan helyzetéről, Ceausescu veszedelmesen növekvő személyi kultuszáról. János sokáig készült rá, hogy „leszereli”. Eljött az a nap is. A Gellért utca közepe táján, a zöldségpiac felől nézve jobb oldalt, ahol az Avram láncú (magyar nevét az író hirtelen nem tudja) keresztezi, elszántan, a melléfogás kockázatát is vállalva szembe fordult vele és lebesúgózta. Tudom magáról, hogy besúgó. Legyen szíves, hagyjon békén!, szólt erélyesen, majd faképnél hagyta. „Eddig volt, vége volt.” Ezerkilencszázhetven január huszonnegyedikén Jánost Turmanné magyar tanárnő diákjai újra meghívták az egyes számú középiskolába. Itt ezt-azt már közölhetett „merész” olvasói elképzeléseiről, a Zsé birtoka tervéről, készültéről. Az előadást követően néhány tanítványával együtt Turmanné elvitte Gellért utcai lakására. Otthon volt férje, az ugyancsak tanár Turman, Nagybánya szerte közismert csúfnevén: a Bunkó. Csámpáskodva ismerkedett. Nem illett szép és okos feleségéhez. A kártyázás lehetett legnagyobb, legpártoltabb, leginkább gyakorolt tudománya. Jánoshoz soha nem került közel; még a köszönőviszonyig sem jutottak. János természetesen nem akadt fenn az ilyen kicsinységeken. Nekifeküdt a Héber Mítoszoknak. Január tizennyolcadikán befejezte az alakuló Zsé birtoka úgynevezett Éva részét; kétszáz gépelt oldalt piszkozatban. Ezután már csupán száz oldal maradt hátra. Annak a szakasznak az abroncs szerepét szánta; biztonságosan összetartja majd a cselekményt, a történetet. Igen, de milyen cselekményt, milyen történetet? Meglátja, ha megéri. „Ha nem éri, nyújtózik.” Február végéig „lekopácsolta” (Lázár Ilona) a maradék száz oldalt, és azt tervezte: március elsején hozzálát a Zsé birtoka szövegének kidolgozásához, véglegesítéséhez. Egész világ választotta már el nem is oly régi írói önmagától.

33