Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

nembert, akit elvált lánya, Kati (Szilvia) szedett fel mostanában. A meglehetősen alkoholista kinézetű nyámuj a ház előtt, a szőlőlugasban kártyázott Katival, a „szerelmével” és Lázár Jánossal. Jancsi az Istent is lenézi, senkit nem becsül, látom én, nem vagyok vak, dohogott a megtermett, csontos, kocka orrvégű Lázárné a konyhában, Icának. Ne higyje, anyu, most más a helyzet, más irányból fúj a szél. János fokozatosan lecsillapodott, aztán kiment a „társasághoz”. A megfelelőnek ítélt pillanatban résnyire nyitotta a kiskaput, hogy kileshessen. Döbbenetére, a máramarosi rendszámú (MM) szekus-Moszkvics az Iza utca Dohánybeváltó felőli végében haladt el. Lassan, körültekintően haladt. Abenne ülők (a magas, szikár, fekete, az alacsony, kövér, szőke, valamint az „ismeretlen” gépkocsivezető) továbbra is őt (őket) keresték. Közölte Icával, hogy másnap visszatérnek Nagybányára; meg kell őrizniük a lakásukat. Távollétükben ezek képesek otthonukat fenekestől felforgatni, aztán ráfogják a betörőkre. Odahaza előbb-utóbb munkára fanyalodott. Cikket írt Herédi Gusztáv Sóhajt a fenyves című novelláskötetéről, folytatta Novalis olvasását, ugyanakkor sorra kerítette Proust Az eltűnt idők nyomábanját. Ezerkilenc- százhatvankilenc augusztus tizennegyedikén Bodor Pál értesítette az Illés szekerénnel minden rendben van. Október tizennegyedikén elküldte a kefele- vonatot, december negyedikén pedig a kész könyv egy példányát. Jöhetett a karácsony. Bízvást jöhetett, mert János gépbe írta a Zsé birtoka piszkozatvál- tozatának felét. Az elkészült kétszáz oldalt egyelőre Adám vallomásainak nevezte. Az Éva vallomásai rögzítését „objektív okokra hivatkozva” kicsit halogatta. Az Illés szekerén borítóját Paulovics László tervezte. Ezután, kilenc- százhetven januárjában megindultak a méltatások. Király László az Utunkban, Cseke Gábor az Előrében, Gálfalvi György az Igaz Szóban, Kántor Lajos az Utunkban, Szilágyi Júlia az Ifjúmunkásban, Bodor Pál a Román Televízió magyar adásában jelentekezett. Pusztai János különös író, mondta Bodor Pali, kezében az Illés szekerénnel, keserű, töprengő, az útját vajúdva kereső, mindent újra és újra átgondoló, de végülis, a keserűségen túl az életben mindenképpen bízó és az életet szerető fiatal író. Szilágyi Júlia, Kántor Lajos és Cseke Gábor métatásaikban némi bírálatot is „engedélyeztek” maguknak. Főként a regény szerkezetével voltak megakadva. Cseke azonkívül a főhős, Ifjú György magatartását kifogásolta; valószerűtlenül makulátlan, szemernyi önkritikái érzék sem szorult belé. János legyintgetett az ilyesmire. „Egyébiránt” (Veress Zoltán) úgy vélte: az írónak a saját lövészárkából muszáj néznie a világot, nem, mint Mihail Solohov, az ellenségéből. No persze, Solohovnak könnyű lehetett, elvégre egyes értő kortársai szerint, a Csendes Don jobbik részét a terménybegyűjtések, padlássöprések alkalmával „örökölte”. Gálfalvi György és Király László írásaikban nem „kötözködtek”; kifogások nélkül szerették az Illés szekerént. Gálfalvi örömmel nyugtázta: íme, az Ösvény a világba kapcsán megfogalmazott jóslata, amely szerint úttá fog szélesedni, maradéktalanul teljesült. Király János új könyvét fiatalos lelkesedéssel nagyágyúnak nevezte. Nyilvánvalóan, akadtak „nem hivatalos kritikusok” is. Közülük legfeltűnőbben egy bizonyos Szakács István zilahi születésű újságíró-munkás-besúgó „emelkedett” ki. Ő azonnal rácsapott az Illés szekerénre és saját kézbesítésű levelében „... a nemi éhség, a katonaság és a szerkesztőségbeli élmények szatócspolcának” nevezte. János szemére vetette, hogy míg ő kegyetlen, test- és lélekölő fizikai munkát végzett Románia különböző gyáraiban, addig a szerző

32