Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Fábián László: A melodráma megigazulása

egy cselédlány legyen a rezonőr, aki közvetíti a nézőnek a borzongás hullámait. Az egyik legdivatosabb színésznőd (Julia Roberts) kérte föl erre a szerepre, aki mindent meg is tesz ezért a filmért. Ha kell retteg, ha kell blazírt, de egyúttal megértő és szépen tud mosolyogni. Ez utóbbira azonban sok oka nincsen, mivel folyvást borzalmakkal kell találkoznia, vér és szenny, kegyetlenség, gonoszság torlódik köréje, jóllehet, nem résztvevője azoknak. Frears azonban éppen azt akarja láttatni, hogy ez az együgyű jóság, jóindulat talán ellensúlyozhatná a fékevesztett gonoszságot. Talán. Ámbár a gonoszság valójában nem győzhető le. Valamilyen adagban mindannyiunkban benne van. Erről beszél Stevenson, ezt akarja látványként frappírozni az angol rendező. Csakhát a brutalitással szembe ő is azt a mélabús pózt veszi föl, amely már-már kötelezőnek látszik az újabb filmekben, és amely - valljuk meg - kísért már Stevensonnál is.

Napjaink drasztikumának bemutatására több kísérlet is történt Berlinben. A dán Portland mellett ide kívánkozik a vele egy tőről fakadó spanyol Extasis, de még az olasz Vite strozzate is. A dán film és a spanyol film néhány jelenete akár fölcserélhető is lenne, olyannyira kompatibilisek. A dán film mégis erőteljesebb, szerencsésebb formát, jobb színészeket is választott. A deviancia szélsőségei, az ifjúsági bűnözés elnyűhetetlen témává vált mára. A lázadó fiatalok egyre mélyebbre süllyednek a kriminalitásban. Ősüket valahol Gide környékén lehetne keresni az act gratuit Lafcadioja az indítás. Csakhogy ez az act gratuit már más, jóval vadabb, szélsőségesebb, társadalmilag veszélyesebb. A dán rendező alighanem azért is választja a barna és az okker színvilágát, hogy jelezze ennek a brutalitásnak az egyhangúságát, amely mindig vért kíván ahhoz, hogy valójában elszíneződjék. A drasztikumot ezúttal a drogkereskedelem motiválja és erősíti föl a kíméletlenségig. Itt valóban tilos minden érzelem. Nem is tudnak vele mit kezdeni. Jól tanúsítja az, hogy amikor a főhős végül is házasságot köt barátnőjével, ezek az agyon tetovált, szeges bőrdzsekikben, kopott farmerokban járó nonkonformisták egyszeriben komoly öltönyöket, szmokingot öltenek, hiszen csak ilyen, a szüleiktől tanult polgári viselettel tudják kifejezni a változást életükben. Pedig a szülők egyébként nemcsak hogy nem példaképek, igen gyakran, mint a spanyol filmben is, agressziójuk célpontjai. íme, újabb lehetőség a melodrámára. Jelentkezik is - kötelezően.

De még egy olyan filmben is, amelyik a jövőt vette célba, tehát egy scifiben. A scifit sokan az új idők új meséjének próbálták látni, aztán szépecskén kiderült, hogy nem óhajtja ezt a szerepet vállalni. Sokkal inkább csak a maszkot viselni, amely alatt nagyjából ugyanaz esik meg, ami különben. Ha a brutalitás a téma, hát az lesz a jövőben is; ameddig él ember, bizton számíthatni erre a reakcióra (akcióra?) Az új scifi - Twelwe Monkeys - Amerikából jött és a 2035-ös esztendőt választotta a fiktív idejéül, noha a benne firtatott események a mi korunkat érintik. A film szerint 2035-re az emberiség semmivel sem lesz jobb, mégcsak értelmesebb sem, mint volt eddig, a hatalom pedig akkor sem fogja vissza magát az erőszaktól, amennyiben veszélyeztetve érzi magát. A kiömlő vér a szó átvittebb értelmében is mai vér és minden vér mai. Csak éppen a mi korunkban az áldozat vére nem száll vissza a bűnös fejére, annak felelnie nem kell cselekedeteiért. Eképpen a brutalitásban folytonosság van, mindössze jog nincs benne - még következ354