Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Fábián László: A melodráma megigazulása
menyképpen sem. Azt gondolom, az attraktivitás kényszere az, ami a filmművészetet formailag is odaköti ehhez a túlbecsült durvasághoz. Mert az akció asszimilál. Megengedhetővé mos egybe minden eszközt, ami a szakadatlan változatosságot, fordulatosságot segíti. A klasszikus krimi szabályai között szerepelt az is, hogy lehetőleg ne legyen több egy hullánál a történetben. A tömeggyilkosságok korában ez a szabály csaknem nevetséges. Az meg végképp, hogy a gonoszságoknak logikai sorának kell lennie. Az akció kiüresedését éppen azzal akarják megelőzni, hogy olyan drasztikus látványt dobnak be, amelytől a szem képtelen elszakadni, ez pedig a kegyetlenség látványa. Erre ma már üzlet épül rá: a gyártott akciófilmek nemcsak a tévé-társaságok csemegéi, de kasszasikereket hoznak az egyre táguló video-piacon is; az emberek meg-szerették, hogy a kedvükre kiválasztott gyilkosságokat hazavihetik, otthonukban akkor nézegethetik, amikor kedvük szottyan rá. Ugyan hol van már az az intimitás, amiről a mozizásnál beszéltem, ez egyszerűen a bennünk levő gonosz ösztönök kiélésének szolidabb formája. Igaz, az egész család kényszert érez, hogy bámulja az effélét. (Ahogyan mást is, a sorozatok végeláthatatlan sorát, az agylágyítás minősített eseteit.) Egyáltalán nem nehéz észrevenni, hogy a filmek túlnyomó többsége igényt tart erre a népszerűségre. Újabb és újabb akciókat nem mindig tudnak ugyan kitalálni, szerencsére azonban kéznél a brutalitás, az rögvest kitölti az űröket. Ezeket a filmeket olyan alkotók készítik, akik nagyon megtanulták a mesterséget, pontosan ki tudnak mérni mindent, ismerik az adagolás fogásait. Az olasz Vite strozzate - ha komolyan nézzük - egy ilyen rangos fesztiválon, mint a berlini, nem lehetne jelen, olyannyira hitvány és híg a szövete, annyira hiteltelen és bántóan durva. Feszültséget azonban nemcsak teremteni, de tartani is tud, anélkül, hogy jó darabig akár egyetlen gyilkosság történnék. Ebben a feszültségben éppen úgy keveredik mélabú és erőszak, mint a kínai - az előbbinél összehasonlíthatatlanul színvonalasabb - Tai yang you er ben, ebben a polgárháborús történetben, amely kivitelezésében Hollywoodnak is becsületére válnék. Mitöbb, egyenest a melodráma hivatott kiegyensúlyozni a folyton előtérbe tolakodó erőszakot, nem pedig a szolidaritás - teszem azt - a szenvedőkkel. Ezért nem képes igazán megrázóvá válni a film utolsó jelenete, amikor a kegyetlenkedő katonán kedvese úgy áll bosszút, hogy végigvonszoltatja egy erdőn kengyelbe akadt lábánál fogva. Valahogyan csak a kegyetlenkedés egy újabb változatát látjuk benne, semmint a büntetést. Halál-üzem Számtalanszor végiggondoltam már, az ember talán sehol nem tudott akkora fantáziát fölmutatni, mint társainak elpusztításában, hiszen a legválogatot- tabb módszerek jutottak eszébe és kerültek bevetésre ebben a folyamatban. Ha csak a kivégzések „kultúrtörténetét” nézzük is, a leleményesség egyszerre borzaszt és bűvöl el. Az emberek jelentős része mindmáig meg van róla győződve, hogy joga van társai fölött olymódon ítélkezni, hogy az életük elvételével jár együtt. Hivatkozási alap a keresztény kultúrákban (persze, a zsidó, vagy iszlám kultúrában csakúgy) a szentírás, egészen pontosan: az 355
