Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Fábián László: A melodráma megigazulása
Brutalitás: a világ új arca Vagy: a régi-új arca. Azt ugyanis naivitás lenne állítani, hogy a durvaság újkeletű. Kain óta alighanem az ember alaptermészete. Lényeges azonban, hogy eszményként, mintaként voltaképpen csak a múlt században bukkan föl, szalonképessé (Istenem, milyen hátborzongató itt ez a kifejezés!) pedig csak a mi századunkban válik. Totálissá, az egész világot elborítóvá. Szervezett formában két világháború tanúsítja, de a 60-as évektől - lazább szerkezetben - kezdte elfoglalni a civil világot. Az a létküzdelem, amelyet a 20. század embere folytat, elviselhetetlen idegi terhelést jelent számára; még a jóléti társadalmakban is folyvást kísért a létbizonytalanság, amit mellesleg erősít az az értékanarchia, amely az erkölcsi világképet zilálta szét. Ebben a közegben a bűn - úgyszólván - indife- rensnek látszik, hiszen mindennapi jelenség. Méghozzá a legsúlyosabb bűnök. A büntetés, amennyiben valamilyen formában bekövetkezik, ugyanolyan brutális (még brutálisabb), mint a bűncselekmény, általában azonban elmarad; egyáltalán nem kötelező a bűnhődés. (Csak mellesleg jegyzem meg, tömeggyilkosságok, népirtások, etnikai leszámolások maradtak és maradnak századunkban megtorlatlanul, elítélés nélkül; csoda-e, ha a kisstílű gonosztevők is igyekeznek büntetlen maradni, vagy a társadalom is hovatovább közönyössé válik.) A melodráma ezekben a helyzetekben a legkönnyebb föloldás lehetősége: néhány jóságos, noha megbánás nélküli gesztus benne mindent jóvá tehet. Az igazi gond ismét csak az, hogy a film szinte ragályszerűen terjeszti ezt a magatartást, ezt az amoralitást, nem érez késztetést semmiféle katarzis ábrázolására, mivel úgy véli, az különben is hitelét vesztette a mai világban. Azok, akik merő nonkonformizmusból térnek le a megszokott társadalmi vágányokról, előbb utóbb ugyancsak a brutalitás legszélsőségesebb válfajainál kötnek ki: egyszerűen képtelenek mással magukra vonni környezetük figyelmét. A fiatalkorúak kriminalizálódása ilyen körülmények között valóban megállíthatatlan mozgásnak látszik; ennyiben ezek a filmek lényegeset mondanak a valóságról. Történeti brutalitás A berlini szemlén - mondhatni - történetiségében jelent meg a brutalitás. Képviselve volt a múlt (Mary Reilly), a jelen (Portland), belebukkanthattunk a lehetséges jövőbe (Twelwe Monkeys), és úgy tűnt föl, mindhárom szféra szomorú arcot mutat felénk. Ennek ellenére az is elképzelhető, hogy a jövőről kissé rózsás a kép, az alkotók azt hiszik, az ember már nem képes kitalálni semmit, holott tudjuk, végtelen tehetséges minden gonoszságban. Az angol film (Mary Reilly) ötletét az elnyűhetetlen Stevenson regényből - Doktor Jekyll és Mister Hyde - meríti, de nem ragaszkodik az onnét ismert történethez. Márcsak amiatt sem, mert egy modern thrillemek folyton folyvást rémisztőnek illik lennie, egyetlen pillanatig nem oldható a feszültség. A rendező (Stephen Frears) neve jólcsöng a filmvilágban, olyan filmeket jegyez, mint Az én szép mosodám, Veszedelmes viszonyok. Ezúttal azt találta ki, hogy 353
