Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció
Ettől a pillanattól fogva korunk hőse a volt kommunista, akinek Sztálin miatt csalatkoznia kellett. Divatba jöttek, olyan nagy volt az igény a Koestler-típusú emberekre, hogy akadtak olyanok is, akik, bár korábban semmi közük nem volt a kommunizmushoz, sőt, a szocializmushoz sem, kiábrándult kommunistáknak kezdték álcázni magukat. Mint külső ismertetőjegy, maradt az „antifasizmus” és mindenfajta reakció elutasítása; ironikusan és kissé lekezelően tekintenek az elmúlt monar- chista, liberális, XIX. századi, forradalom előtti korszakra és mindarra, ami ezzel kapcsolatos. így e kor individualizmusára is. De ezek csak a látható jelei annak, amit a napjainkban vezető szerepet játszó értelmiségiek táborának neveztünk. Talán jellemzőbbek a rejtett ismertetőjegyek. vly_ De a mai „aszfaltintellektualizmus” dolce vitája sem fenékig tejfel. Bizonyos alapkérdések igen kínosak lehetnek: 1. - A forradalom előtt jobban éltek az emberek Oroszországban vagy rosszabbul, mint a forradalom után? - Mivel minden jel arra mutat, hogy jobban éltek, inkább nem firtatják ezt a kényes kérdést. 2. - A bolsevik forradalom lenini modellje közelebb vagy távolabb áll a fasizmushoz, mint a forradalomelőtti korszak liberális „reakciójához”? - Mivel minden jel arra mutat, hogy a kommunizmus és a fasizmus közti rokonság sokkal közelebbi, mint a fasizmus és a régi típusú „reakció” közti kapcsolat, jobbnak látják nem firtatni ezt a kényes kérdést. 3. - Találhatunk-e a „sztálinizmusban” olyan organikus eltéréseket, amelyek elválasztják a klasszikus „leninizmustól”? - Mivel minden jel arra mutat, hogy hasztalan keresnénk organikus különbségeket, csak a módszerekben találhatunk eltéréseket, jobbnak látják nem firtatni ezt a kényes kérdést. Ezeket a kérdéseket csak példáknak szántam. Talán nem a legjobbakat választottam. De notóriusan kitérnek az egyenes válasz elől, az értekezésekben kerülik az összehasonlítást - s pontosan ezzel hozzák létre ezt az állapotot, a mai intellektuális kollektivizmusra igen jellemző belső őszintétlenséget. Ha például a Nobel-díjas Albert Camus azt írja A lázadó emberben: „Az előre megfontolt szándékkal elkövetett tökéletes bűntények korát éljük. Gyilkosainknak... olyan filozófiájuk van, ami bármilyen célt szolgálhat, és még a gyilkosokat is bírákká változtathatja”... - azt hinné az ember, hogy eme állítását megerősítendő a lehető legklasszikusabb példára hivatkozik a szerző, ami csak ezen a területen fellelhető, nevezetesen arra az esetre, amikor a katyni szovjet gyilkosok a bírói széken ülve a németeket vádolták saját bűntettükkel. De Camus kerüli az ilyen példákat és visszatér a ,hitleri apokalipszishez”..., vagyis a saját környezetében lojálisnak tekintett megfogalmazáshoz. Néha már úgy érzi az ember, hogy az effajta elhallgatások oly mértékű őszintétlenséget hoznak létre, hogy lassan már abban is kételkedni kezdünk, őszinte-e egyáltalán a bűnök elítélése. Mert mintha a visszájára fordítanák a sorrendet, vagyis nem Hitler bűnössége következik abból, hogy bűnöket követett el, hanem a bűntett válik attól bűntetté, hogy Hitler követte el azokat... Effajta logikai tótágast figyelhetünk meg abban, ahogy a jelen problémáit 240
