Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció

Ha jellemezni akarnánk ezt a trendet, kisiklanánk az olyan definíciók alól, amelyek egykor olyan vulgáris leegyszerűsítésekeben találtak kifjezést, mint a judeo-bolsevizmus”, a „népfront” stb. Némelyek „a baloldal szellemi diktatúrájáról” beszélnek. Mégsem pontos ez a kifejezés, mert a „baloldal” és a jobboldal” fogalmak eredeti jelentése már nagyrészt elmosódott, elveszítették régi meghatározó képességüket, ráadásul tetszés szerint értelmezhetők. így például az Izraelben uralkodó rendszer vagy Nasszer szociális reformjai Egyiptomban sok rokon vonást mutatnak a fasizmussal, noha ezt nyilván sértőnek találnák.

Néha úgy érzem, hogy a „lelki vezető” szerepét betöltő szellemi arisztokrácia bizonyosfajta sznobok összeesküvésére emlékeztet, akik éppen úgy megengedhetetlennek tartják bizonyos világnézeti határok átlépését, mint ahogy egykoron exkluzív körökben megengedhetetlen volt a pontosan meghatározott illemszabályok megszegése. Az „antikommunizmust” épp olyan illetlenségnek tartják, mintha valaki késsel enné a halat a gondosan elkészített ülésrend szerint elhelyezett vendégek között.

Ha azt mondanám, hogy e tábor jellegzetes képviselői az olyan, az amerikai külügyminisztérium megfelelő tényezői által felülről támogatott intézmények, mint a Kultúra Kongresszusa, az olyan lapok, mint az angol Encounter, a francia Preuves és az Esprit, az orosz Szocialisztyicseszkij Vesztnyik, a lengyel Kultúra, a német Der Monat és a különféle Kontakte, Brücke, Begegnung és más hasonló lapok Olaszországban és Spanyolországtól Japánig mindenhol - túlságosan leszűkíteném a dolgot. Az sem segít rajtunk, ha kiterjesztjük a kört a párizsi Expressre, Nenni olasz pártjára vagy az angol Munkáspártra. Az is hamis leegyszerűsítés lenne, ha azt állítanánk, hogy ezt a tábort az a közös álláspont tartja össze, hogy nem az embernek általában van joga szót kérni, hanem kizárólag az antifasisztáknak.

Valójában ezt a tábort az igen sok, nemegyszer csak árnyalatokban különböző irányzatokba sorolható „haladó emberek” megszámlálhatatlan sorai alkotják. Természetesen mindannyian demokraták, de hát ki nem az manapság! Tehát nem ez a közös tulajdonságuk a jelent illetőleg. Ami viszont a múltat illeti, itt találhatunk valamit, ami összeköti őket. Nevezetesen azt, hogy másmás mértékben ugyan, de mindannyian pozitívan értékelik az 1917-es oroszországi bolsevista forradalmat.

A harmincas években, a spanyol polgárháború idején már kialakult bizonyos nézetazonosság az antifasiszta fronton belül. Ezt abban láthatjuk, hogy a francoellenes álláspont kétségkívül kommunistabarát nézetekkel s bizonyos fokú szovjet szimpátiákkal járt együtt. Igen jó példa erre a korszakra a nem kommunista Hemingway: „Ha itt győzünk, mindenhol győzünk!...” (Akiért a harang szól, egyébként csak 1940-ben adták ki a regényt könyv alakban). De a következő évek csalódásai, különösen az 1939 augusztusában kötött náciszovjet szövetség kikényszerítették a korábbi álláspont valamiféle revízióját. És ehhez olyan szerencsés terminust találtak, ami nem tesz komoly károkat a már kialakult arculatban, az ideológiai folytonosságban vagy a forradalom párti hagyományban, mégis kiutat kínál a helyzetből. A „reakciós” antikom- munizmustól jól megkülönböztethető „antisztalinizmus” lett ez a varázsszó. Igaz, a második világháború alatt ki kellett vonni a forgalomból, de annál nagyobb szerepet kapott a háború után, a „hidegháború” kezdeti időszakában.

239