Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció
Nem célom bárkire is rákényszeríteni nézeteimet. Előrebocsátom, hogy kétségkívül léteznek igen komoly érvek, melyek érveim közül nem egyet alááshatnak. Ugyanakkor mélyen meg vagyok gyó'zó'dve arról, hogy a lengyel emigrációnak - miként a kommunista uralom alá került más nemzetek emigrációjának is - fontos küldetést kell teljesítenie és ezt teljesítheti is. Nevezetesen: az állami szuverenitás elvesztése után meg kell menteniük a szellemi szuverenitást. Ünnepélyes deklarációkkal, elvi nyilatkozatokkal, hazafias ábrándokkal, s főként jelszavakkal és tilalmakkal nem lehet megmenteni a szellemi szuverenitást. A teljes igazságot nem ismeri senki a világon. Amit mi, emberek „igazságnak” nevezünk, az csak az igazság keresése. Ez csak a gondolatok ütköztetése útján lehetséges, a gondolatok pedig csak szabad vitában ütközhetnek. Ebből következően a kommunista rendszer, ami mindezt tiltja, nyilvánvalóan a velejéig hazug. Ha tehát olyan világba kerültünk, ahol elismerik az egyén és a gondolat szabadságát, mindent el kell követnünk azért, hogy ne szűkítsék, hanem tágítsák a szellemi horizontot, ne korlátozzák, hanem tágítsák a vita kereteit. Ezért úgy vélem, ha a könyvem akár a legcsekélyebb mértékben is hozzájárul ehhez, már elérte a célját. El kell ismerni, hogy a XX. század közepén nincs ennek konjunktúrája, még a nem kommunista világban sincs. Hatalmas átalakuláson ment át ez a világ 1914 óta, és sok mindent elért. Többek között letaszította a trónról a királyok, császárok és cárok többségét, és trónra emelte a totális demokrácia eszméjét. S talán azért, mert ez az új uralkodó ilyen totális formát öltött, vagy azért is, mert az eltömegesedett emberre figyel, kedvező feltételeket teremt egy melléktermék kialakulásának, amit kollektív gondolkodásnak nevezhetnénk. Kiment a divatból a régi fennkölt individualizmus. Mint minden divatjamúlt jelenség, teljes fazonigazításon esett át, némely esetekben talán túl radikális volt az eljárás. Sajnos mindez pontosan abban a korszakban történik, amikor a totalitárius világkommunizmus zászlajára emelte a kollektivizált szellemiséget. Sok minden mutat arra, hogy a második világháború után a nyugati demokráciák csekély hajlandóságot mutatnak a kommunizmus leverésére, inkább versenyre kelnek vele. Ebből születik az elfogultság, a szinte kétségbe vonhatatlan egyöntetűség tendenciája. XIII. Leó pápa, amikor egyszer audiencián fogadta von Bülow német kancellárt, hangot adott azon meggyőződésének, hogy a legrosszabb dolog a világon a szocializmus és a demokrácia. Tehát olyan időszak volt ez, amelyet joggal tekinthetünk reakciósnak. Ugyanakkor kínálkozik néhány összehasonlítás. Többek között az, hogy nemegyszer jobb sora volt a forradalmárnak a császárok és királyok korában, mint ma az ellenforradalmárnak, könnyebb volt meggyőződéses szocialistának lenni, mint ma antiszocialistának. A régi világ legnagyobb ellenségét, Lenint, aki létrehozta a legnagyobb rabságot az emberiség történetében, Szibériába száműzték, azt a helyet valaki tréfásan - utalva az akkori és a mai állapotok közti különbségre — „cseresznyéskertnek” nevezte. Ha más emberi szabadságjogokat is összehasonlítunk, nem mindig azokat 227
