Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció

látjuk értékesebbnek, amelyeket a mai demokráciáknak köszönhetünk. Vegyük például a háborúval szembeni magatartás esetét. Minden háborút mindig, nemcsak napjainkban szerencsétlenségnek tartottak. A régmúlt időkben is legalább annyit beszéltek a béke fontosságáról, mint ma. Akkor is hívtak össze konferenciákat és megtárgyalták, hogyan őrizhetnék meg a békét. Az első hágai békekonferencián, amelyet II. Miklós cár kezdeményezésére hívtak össze 1899-ben, hogy megállapodjanak a fegyverzet korlátozásában, 26 állam vett részt; a másodikon, 1907-ben már 44 állam. Számos, a béke fenntartása szempontjából fontos megállapodást kötöttek. Ajkán a „béke” szóval tárgyalt mindenki; de ugyanúgy szabad volt nemcsak hogy beszélni és írni a felszabadító háborúkról, még dicsőíthették is azokat. Vessünk egy pillantást Európa városaira, és megállapíthatjuk, hogy számtalan emlékművet állítottak olyan embereknek, akik annak idején valamilyen felszabadító háborút kezdeményeztek. Ha Olaszországban jár a turista, szinte minden olyan kisvárosban, amelyik ad magára, talál Garibaldi emlékművet, amelyen kivont karddal vagy felemelt zászlóval hívja háborúba az embereket. Némelyik emlékmű még egész új. Ha viszont összehasonlítjuk a régi Ausztria zsarnokságát, ami ellen Garibaldi harcra buzdította az embereket, a szovjet zsarnoksággal, ami ellen nem szabad harcra buzdítani az embereket, kissé zavarba jön a gondolkodó ember. Törvényszerűen felmerül a kérdés: hogyan jutottunk idáig, hogy ma, amikor létrejött a történelem legszörnyűbb zsarnoksága, amely emberek százmillióit igázta le, a „háború” szót gyakorlatilag majdhogynem rendőrileg tiltja a demokratikus közvélemény? És mindenkit, aki ki merészeli ejteni a száján, azonnal „bűnözőnek” vagy „őrültnek” bélyegeznek. Nota bene, ebben a kérdésben teljes egyetértés uralkodik a Vatikántól az ateistákig bezárólag.

De a valóságban még egyoldalúbb az ügy, mint amilyennek látszik. Mert napjainkban nem minden „felszabadító háborút” ítélnek el ugyanúgy, csak azt a háborút, ami a szovjet uralom alá került népeket szabadítaná fel. Ugyanígy nem minden forradalmat ítélnek el, néha épp az ellenkezője történik - amióta a „forradalom” szót amerikai hatásra pozitív fogalomnak nyilvánították, a forradalmak, például a gyarmattartó államok ellen indított mozgalmak, még rokonszenvnek is örvendhetnek. Csak az antikommunista (ellen)forradalmat ítélik el. Mindez történik akkor, amikor ugyanezen kommunizmus nyíltan, az egész világ szeme láttára, növelvén saját hódításait, megengedheti magának azt, hogy a „forradalom” vagy a „felszabadító háború” megtévesztő elnevezése alatt dicsőítse ezeket. Igaz, sokan dühöngenek emiatt, de senki se nevezi ezért a Szovjetuniót őrültnek.

Mellesleg ez a szó korunk más jelenségére tereli a figyelmet, arra, hogy milyen álláspontot foglalnak el napjainkban majdnem az egész világ úgynevezett értelmiségi csoportjai, a művészvilág, az irodalmi elit, az egyetemi ifjúság stb. A régi időkben pontosan innen került ki az „őrültek” döntő többsége, ők sokkolták felforgató eszméikkel a fennálló renddel megbékélő csendes állampolgárokat. Hirtelen nyomuk veszett ezeknek a forrófejű ifjaknak. Hova tűntek a régi korok individualistái, a kócos hajú, elvhű, lehetetlen tettekre felszólító nagy egyéniségek? Igaz, ma is találhatunk minden nagyvárosi körúton legalább annyi, ha nem több kócos hajú egzisztencialistát, de ők nem individuális, inkább kollektív típust alkotnak; nem azokat

228