Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció
kői érsek. De ha valaki azt mondta volna: „Sapieha érsek, metropolita, bíboros olyan ember, aki kész elismerni a köztársasági elnöknek egy NKVD-ügynököt, a bolsevik megszállást pedig Lengyelország felszabadításának nevezi” - akkor, be kell látnunk, még az érsek legnagyobb ellenfelei is ízléstelennek találták volna ezeket a rágalmakat. Ha pedig megjósolták volna, hogy ez rövid időn belül bekövetkezik, s a tetejébe még a metropolitát halála után „állhatatos hercegnek” nevezi a lengyelek leghazaíiasabb csoportja... - nyilván fel sem fogta volna senki, mi értelme lehet ennek a nihilista viccnek, rágalomnak vagy egyszerűen őrültségnek. Amit senki meg nem jósolt, valósággá vált. Az 1945 óta megjelenő' Tygod- nik Powszechny - akkor a krakkói érseki kúria hivatalos hetilapja - „Lengyelország felszabadításának” nevezi a bolsevik csapatok bevonulását; 1947-ben Boleslaw Bierut volt NKVD-ügynök megkapja a köztársasági elnök címet, és mint ilyet, elismeri a lengyel püspöki kar; 1951-ben elhunyt Sapieha érsek, és a lengyel emigráns sajtóban megjelent nekrológokban „állhatatos hercegnek” nevezték, mert, lévén katolikus püspök, szembefordult azzal, hogy az istentagadó bolsevizmus eszközévé alakítsák át az egyházat. Mégis, ezek az idők már igen távoliak a jelenből nézve. 1945-47-ben a lengyel emigráció többsége elítélte, „árulónak” nevezte Stanislaw Mikolajczyk volt miniszterelnököt azért, mert hajlandó volt szerepet vállalni a kommunisták mellett a koalíciós kormányban. Ha abban az időben, amikor mindenki felháborodott és elkeseredett, mert a nyugati hatalmak már nem ismerték el a törvényes lengyel kormányt, valami megjósolta volna, hogy hamarosan az egész emigráció nemcsak hogy támogatni fogja a diplomáciai kapcsolatok felvételét a varsói kommunista kormánnyal, de még külföldi hiteleket is szerez ennek a kormánynak, só't azokat a lengyeleket nevezik „árulóknak”, akik megpróbálták mindezt megakadályozni... - akkor még nem hitték volna, hogy ilyen előfordulhat. Azt sem hitték volna akkor, hogy 1957-ben Lengyelország prímása támogatja az egylistás kommunista választásokat, hogy a Tygodnik Powszechny katolikus csoportja jobban elkötelezi magát a kommunistákkal való együttműködés mellett, mint a PAX tette működésének kezdeti időszakában, mindamellett továbbra is lengyel hazafiknak tekintik őket. Szóval nem hitték volna, hogy lehetséges az, amire a mostani helyzet még számos példát kínál. Nem azért hivatkoztam itt néhányra, hogy bárkit is személyében sértsek. Ellenkezőleg, szeretném hanyagolni, amennyiben lehet, a lengyel politikai irodalomban sajnos felettébb népszerű érzelmi oldalt, igyekszem a valóság higgadt értékelésére korlátozni magam. Wacfaw Zbyszewski, a nagyszerű lengyel esszéista joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy túl sok az erkölcsi állásfoglalás, túl keveset foglalkozunk a tényekkel. Én személy szerint természettudományi végzettségű vagyok. Professzorom, a néhai Konstanty Janicki zoológus szokta mondogatni, hogy csak a komparatív tudomány egzakt tudomány; csak összehasonlítás útján juthatunk objektív ismeretekhez. Máig is ehhez az útmutatáshoz próbálom tartani magam, mert úgy vélem, ez az egyetlen helyes módszer minden, az ember számára hozzáférhető igazság értékelése esetén. A tényeket, amik 1945 után Lengyelországban megtörténtek, természetesen nem választhatjuk el a korábbi német megszállásra adott reakcióktól. így 225
