Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Pálfalvi Lajos: Józef Mackiewicz antikommonizmusa
PÁLFALVI LAJOS Józef Mackiewicz antikommunizmusa Talán túlzott óvatosság ideológiai témájú bevezetőt írni egy prominens lengyel irodalomtörténész komoly tanulmányával reményeim szerint hathatósan támogatott fordításhoz. Mindezt akkor, amikor az antikommu- nizmus már nemcsak hogy nem tiltott, hanem bizonyos értelemben elavult, hivatalosan elvileg támogatott, nyíltan talán csak kevesek áltak kétségbe vonható ideológiává szürkült. Mégis, elég néhány oldalt elolvasnunk Mackiewicz publicisztikájából ahhoz, hogy belássuk: olyan témákat tárgyal, amelyek ma is igen kínosak lehetnek. Tartok a felháborodástól (feltéve, ha bárki is figyelemre méltatja ezeket a több, mint harminc éve készült műveket), ezért szeretnék néhány dolgot idejében tisztázni. Mackiewicz nem szorítkozik a kommunistra rendszer kritikájára, a kommunizmus elutasítását csupán kiindulópontnak tekinti, inkább arra koncentrál, milyen politikai és erkölcsi következményei lehetnek ennek a döntésnek. Azok számára, akik a bolsevizmus elítélését nem tekintik evidensnek, nincs mondanivalója. Főként azokat a csoportokat veszi célba - emigránsok, hazai „lojális ellenzékiek”, a szabad világ politikusai és ideológusai, a katolikus egyház vezetői - akiknek mintegy „hivatalból” is harcolniuk kellene a bolsevizmus ellen. Szabad világ, bolsevizmus - idézőjel nélkül használom ezt az avíttnak tűnő, polarizált Szabad Európa-terminológiát, mert pontosabb és egyértelműbb az utolsó évtizedek eufemizmusainál. Lehet, hogy ez sérti egyesek érzékenységét, de ők amúgy sem találnának sok örömöt Mackiewicz olvasásában. Mackiewicz elemzései már a kiinduló pontban eltérnek a jól informált, a legcsekélyebb változásokra is hiperérzékenyen reagáló szovjetológusok bonyolult konstrukcióitól. Komolyan veszi a kommunista mozgalom eredeti célkitűzéseit (világforradalom, a régi rend teljes felszámolása, a kommunizmus felépítése), négy évtizedes történetét folytonosnak tekinti, nem hisz a rendszer evolúciójában, az ideiglenes engedményeket - NÉP, a népi demokratikus országok rövid idejű parlamentarizmusa, az „olvadás” stb. - csupán taktikai lépéseknek tekinti, amelyek kényelmes ürügyet szolgáltatnak a be nem avatkozáshoz. Ezek az anomáliák mind egy jól átgondolt provokáció részei, céljuk a szabad világ szellemi és politikai lefegyerzése. A durva provokációk közönséges csaláson alapulnak, mindamellett egytől-egyig sikeresek. A siker okát elsősorban abban látja, hogy elvesztette intellektuális presztizsét a XIX. századi konzervatív liberalizmus, a nagy individualizmus. 221
