Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Pálfalvi Lajos: Józef Mackiewicz antikommonizmusa
így a bolsevizmussal konfrontálódó csoportok saját kollektivista céljaik érdekében feladják az egyéni szabadság abszolút értékét. A leggyakoribb aberráció a nacionalizmus. Mackiewicz szerint minden érintett kelet-európai nemzet kollaborált a bolsevikokkal vetélytársai rovására. A legtöbb ellenséget azzal szerezte magának, hogy értelmetlennek tartotta a konzekvens antikommunizmust megkerülő' „reform” mozgalmakat Titótól a revizionizmuson át egészen a Szolidaritásig, mondván, hogy nincs értelme javítgatni azt a rezsimet, amit akár háború útján is meg kell dönteni. Többek között azért maradt magára a lengyel emigrációban, amikor mind a Szabad Európa lengyel szekciója, mind a párizsi Kultúra köre politikai támogatást nyújtott Golumkának. De ennél súlyosabb kérdésekben is bejelentette különvéleményét. Az Ode- ra-Neise határról van szó, ami lehetővé tette, hogy a varsói bolsevik kormány és a lengyel emigráció megtalálja a közös „nemzeti érdeket”, ami bizonyos esetekben az együttműködés (kollaboráció) alapja lehet. És itt az ellenállás legendáját megtestesítő lengyel katolikus egyházat, a katolikus értelmiségipolitikai csoportokat sem kíméli. Antinacionalizmusa nemcsak nézeteiből, hanem litvániai multikulturális örökségéből is következik. Nemcsak a lengyel politika Dmowski által megfogalmazott „nemzeti egoizmusát” ítéli el, hanem az oroszellenes függetlenségi romantikán alapuló Pitsudski-féle fő vonalat is (emiatt komoly kellemetlenségei voltak a háború előtt). Erélyesen tiltakozott, amikor megpróbálják összemosni a különbséget a cári Oroszország despotizmusa és a bolsevizmus világhódító stratégiája között. A végére hagytam a legkínosabb témát: Józef Mackiewicz a háború alatt (a Honi Hadsereg engedélyével) a németek meghívására Katyiíba utazott és megírta, mit látott, majd összeállított egy dokumentumkötetet The Katyn Wood Murders (London, 1951) címmel. Aháború alatt több részes cikket jelentetett meg Kátyúról egy vilnai kollaboráns lapban, ahol már korábban is publikált. A Honi Hadsereg mint kollaboránst halálra ítélte, de az ítélet végrehajtására nem adtak parancsot. Komoly érvet adtak ezzel Mackiewicz hazai és külföldi ellenségeinek, akik természetesen vissza is éltek ezzel. Nem akarok belemenni a részletekbe - Wlodzimierz Bolecki terjedelmes dokumentumkötetet állított össze a „Mac- kiewicz-ügyről” -, de mielőtt bárki is náci szimpátiákkal vádolná szerzőnket, hadd hivatkozzam Miloszra, aki megvédte, és Jadwiga Mauerre, a Chicagói Egyetem szlavisztika-professzorára - őt a kommunista Lengyelországban „lengyelellenes rasszizmussal” és cionista világösszeesküvéssel vádolták -, aki 1974-ben Nobel-díjra javasolta. Talán ideje említést tenni arról is, hogy Mackiewicz kitűnő prózaíró. Hagyományos nagyregényekben dolgozta fel a cári Oroszország felbomlását követő politikai folyamatokat. Emigrációja során minden jelentős csoporttal konfliktusba került, olyan körülmények között élt, amelyek igen megnehezítették az alkotómunkát (nemegyszer barátai adtak össze némi „ösztöndíjat”, hogy megírhassa újabb könyvét). Felesége, Barbara Toporska szintén kitűnő író volt - ő szinte teljesen feladta pályáját férje kedvéért. A kommunista provokáció - szó szerinti fordításban: A provokáció diadala (Zwyciestwo prowokacji) - 1962-ben, Münchenben jelent meg először a szerző 222
