Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Forrai Eszter: A harmadik (regényrészlet)
megszólalt, azt hittük, hogy csak játék ez is. Este a besötétített ablakok mögött néztem anyám ujjait, aki nővérem és bátyám kabátjára sárga csillagot varrt. Megint valamiből kimaradtam. Ereztem, hogy újra, mint a legkisebb gyermekkel bántak el velem. Én nem kaptam sárga csillagot, hiába kértem anyámtól. Másnap reggel korábban keltem mint két testvérem, és egy kis olló segítségével leszedtem a csillagot anyám és testvéreim kabátjáról. Egyiket kabátomra, másikat ruhámra, harmadikat kötényemre varrtam. A játszótéren büszkélkedtem ruhám új díszével, a csillaggal - csak nem értettem, hogy a szülők miért hívják ijedten magukhoz gyermekeiket mellőlem, mintha bélpok- los, vagy valami ragályos fertőző beteg lennék. Tibi mellettem maradt. Tibi is csillagot hordott a mellén. Késő este, amikor hazamentem zárt ajtókat találtam. Sírva kerestem anyámat és testvéreimet. A három csillag cinkosként lapult gyerektestemen, kötényemen, ruhámon és télikabátomon. Tudtam, hogy valami nagy bajt csináltam. Anyámat és testvéreimet a rendőrségre vitték, mert sárga csillag nélkül mentek ki az utcára. Három nap és három éjjel csak arra gondoltam, mikor leszek már felnőtt és „méltó” a csillagokhoz. Tibi már nem vitt péntek este a templomba, nyolc óra után kimenési tilalom volt. Férfiak és nők - végre nem elkülönítve - köszöntötték a péntek bejövetelét, fekete papírokkal, elsötétített lakásaikban. A pince dohos, erjedt, savanykásszagú. A színek elmosódottabban éln... Anyám sötét szemei még nagyobbak ezekben a napokban. Mindig siet, mindig kérdez, és mindig etet bennünket. A robbanások, mint nagyon távoli visszhangok — óránként megreszkette- tik a falakat. Vacsorázunk. Nyers káposztaleveleket rágcsálunk, mint a nyuszik. Anyánk meleg pléddel letakar bennünket. Kezén vastag jegygyűrű. Rózsaszín, fehér arcbőre a pince halott, fülledt levegőjében is élő, virágzó. Szinte valószínűtlenül szép. Lábaimon vastag pamutzokni, és még így is fázom. Minden órában újabb robbanások. Kezemben a hagymafejű baba, amit Tibitől kaptam. Mai „ellenségeim” két táborra oszlanak: a pincén kívül és a pincén belüliekre. A zaj, a robbanás, a bomba - a fő „ellenségem”. Nem tudom a csillagok miért nem esnek le az égről egy-egy robbanásra. Ha leesnének, összegyűjte- ném őket, és egy nagy mezőn kiraknám mindet a földre, és ezen a csillagúton futnék végig, fekete lakkcipőmben és piros szalagjaimmal... Tibi apja meghalt. Anyja fekete gyászruhában, sír. Tibi nem szól hozzám. Két nap alatt férfi lett a kisfiúból. Szőke haja szinte ősznek látszik. Karikás szemei fénytelenül néznek a semmibe. Anyám retteg a hasonló hírtől. Apám ugyanabban a munkaszolgálatban volt, mint Tibi apja. Állítólag apám temette el Tibi apját, a legnagyobb légitámadások idején, bomba, szilánkok röpködtek körülötte, csoda, hogy ő maga nem sebesült meg. Temetés közben meghalni? Van ennél szebb halál? Én is így akarok meghalni. Ilyen valószínűtlenül közel a halálhoz. A síromat ásom, gyerekkezemmel kaparom a földet. Nem sírok, ha meghal az apám. Nem ismertem őt, csak barna fényes hajára emlékszem, de nagyon elmosódottan... Amikor kijöttünk a pincéből, lakásunkból csak két vasgerenda maradt. Anyám nem szólt, nem sírt, csak átölelt bennünket szorosan - és elindultunk új fedél után nézni a következő légiriadóig. Az utcákon rohanó, ijedtarcú emberek. Újságpapírral letakart halottak, végtagok, emberroncsok. Fekete fejkendős asszonyok késsel kezükben döglött 14
