Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Kérdez az idő

sem segítette minden korszakban helyzetünk pontos fölmérését. A történet- tudományba szabadult műkedvelők moralizáló hevülete mégcsak érthető', ha nem is menthető'. Nem lévén önálló kutatási eredményeik, történetírás címen erkölcsi kioktatások sorában részesítik a nemzetet, különös tekintettel a serdülő' ifjúságra. Legkevésbé a tankönyvírók képesek leküzdeni ez irányú szenvedélyüket. Még nagyobb a baj, ha a szakember jelenik meg az etikai fennsőbbség talárjában. Nem a jól ismert történelmi materializmusról van szó, a marxista szemfényvesztők ügyeskedéséről, amikor a valóság úgy tűnik el, mint bűvész kalapjában a nyúl, és annyit sem mondanak: vigyázat csalok. A probléma némileg mélyebben fekszik.

Carr kerek-perec elutasítja az objektív történelmi tények létét: „Ha valaki azt hiszi, hogy a történelmi tényeknek van egy kemény magjuk, mely a történész értelmezésétől függetlenül objektívan létezik, oktalan tévképzetek- ben ringatja magát, ami persze nem jelenti, hogy erről könnyű meggyőzni”. Látványos elméleti alapvetés helyett érdemes megjegyezni, hogy mások sem jutnak messzebbre. Collingwood arra ad választ: egy adott szerző mit tekintett történelemnek az idők folyamán. Bultmann arra: miként realizálódik ez az eszme - a történelem eszméje - az emberi tudatban. Duby pedig egyenesen úgy véli, hogy a történetírás lényegében művészet, irodalom. A kérdés számunkra, és egy nemzet számára sem az, mi a történelem, hanem, hogy mire valói A „tények” milyen nézőpont, miféle szándék és érdek mentén kerülnek csoportosításra. Tudományos közhely, hogy minden elmélet önmaga bizonyítására gyűjt anyagot. Szerzője válogat: elhagy és kiemel, hangsúlyoz meg ködösít. Szent-Györgyi Albert égetően időszerű sorai arról tanúskodnak, hogy a nevelés - kitüntetetten a történelemtanítás - nem egyéb, mint az agy programozása abban a korban, amelyben az még formálható. Neveléssel - figyelmeztet - bármely diktatórikus rendszer (fűzzük hozzá: demokratikus mezben megjelenő diktatórikus szándék is) saját érdekei szerint változtathatja meg a társadalmat.

A humanóriák döntően alakítják az értékrendet. A tudatba beépített valós vagy hamis tudás nemzedékek sorsát döntheti el: akad pszichológus, aki szerint a gondolkodás sem több, mint emlékezés a megszerzett ismeretbázis fölött.

Ha a krónikák tükrében vizsgáljuk a magyarságot ért katasztrófák utóéletét, egyik feltűnő jelenség, hogy az időben mitikus nagyságúvá nőnek, majd beindul a bűnbakkeresési kényszer. Az első megrendítő erejű vereséget a kalandozások korában szenvedtük. A portyázó ősök győzelmet győzelemre arattak ugyan, de bárki ellenőrizheti önmagát: nem tud egyetlen diadallal végződött ütközetet sem megnevezni évszámmal és helységnévvel. Merseburg, Augsburg (a Lech mező), Bulcsú, Lehel neve azonban szinte önműködően beugrik. A magyar történettanítás ugyanis a vereségeket rögzíti az emlékezetbe. Igaz, a hírverésből már a kortársak, a hét gyászmagyar kivette a részét. Megcsonkítva azzal zavaiják őket haza a csata után, hogy beszéljék el a történteket. Embereink sátorról sátorra járva - ha nem is bot, de kard csinálta - joculátorként, koldulva énekelnek a nagy vereségről. Már szövődik a háló, amely mára mozdulatlanná bénítja a többséget. Ekkor még „győzelemmé dalolják” (a Lehel kürtje mondában) ösztönösen az egykori eseményeket, a közösség lelkiegyensúlyának megtartására. A társadalom a

205