Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Kérdez az idő

média-korszakban, a tömegoktatás korában lesz teljesen kiszolgáltatott. Olyan sors jutott - a pavlovizált nemzetnek - osztályrészül, amelyet él ugyan, de nem ért. A korszerű tájékoztatás, az agymosás idején egy átlagpolgárhoz képest Pavlov kutyája valóban akadémikusnak tűnhet. A 20. században épül be a Munkácsy megfestette honfoglalók helyett a fejvesztve menekülő' törzsek látványa, a rabló kalandozók fosztogatása, az országvesztő nemesek - széthúzó magyarok előképe, a cselekvésképtelen kormányok mintája, a vérengző ellenforradalmárok, az „önfia vágta sebét” típusú eseménysorozat. A vállal- hatatlan nemzeti sors, a vállalandó haladással szemben. (A tendencia folyamatosan hat: nem véletlenül nyilatkozta a közelmúltban Kádár Béla, hogy egy nemzeti modernizációs pártra lenne szükség.) De a háló csomópontjain megtaláljuk a Mohácsról készült versek, festmények sorát, Hunyadi László siratását, a nagy nemzeti nekibúsulások emlékeit. Mindezek kiegészítve a szándékos történelmi torzításokkal, múltunk irányzatos beállításával, meghozta a várt eredményt. Az átlagmagyarba az oktatás nem győzelemközpontúságot ültetett, nem a sors kihívásainak feszülő akaratban bízást, hanem a lemondás legyintő mozdulatát. Mert itt Muhitól Világosig, Mohácstól Trianonig, Majténytól a Corvin közig ugyanaz a vége mindennek. A Siratóének óta nem értjük, hogy annyi szív és oly szent akarat, míg Márai el nem mondja Halotti beszédében, hogy: „Maradj nyugodt. Lehet/Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.” Nem Isten szabta ránk a sorsunk jogos büntetésként. Több ágyúja volt az ellenfélnek, nagyobb hada, ügyesebb diplomatái, fontosabb külföldi kapcsolatai, más erkölcsi módszerei. A hálót mi szőttük - utólag.

A magyar történelem eseményei magukban is elég tragikusak, nem kellene még nemzeti bűntudattal is tetőzni őket. Ma már Kovács Imre helyzet- felismeréséhez képest, egy néma ellenforradalom zajlik. Még elfehérültebbek az ajkak, összeszorítottabbak a fogak, süketebb a csönd. Hosszabb a póráz, de erősebb a szájkosár. A többség pusztul és hallgat. A magyarság önmaga ellen fordult: öregszik és magzatot öl.

Érdemes legalább egy vereség bonctanát szemügyre venni. A tatárjárásról a Képes Krónika szűkszavúan csak annyit közöl, hogy a „Seo” folyó mellett az ország hadereje megsemmisült. Thuróczy (1416-ban) már a lakosság teljes pusztulásáról beszél. Heltai Gáspár (1575-ben) önmaga ítéleteit is beleszerkeszti az általa nem fenntartás nélkül imádott barbár magyarok krónikájába. A tényeket - amit annak hisz - áthelyezi az erkölcsi mezőbe, és megtalálja a bűnbakot, a rossz urakban, akik nem gondolának a király parancsolatjával. Szegény Bélát magára hagyták a nagy bajban. Heltai történelemfelfogása - mint Kulcsár Péter rámutat - a korabeli reformáció történelemszemlélete. A história Isten bölcsességének megvalósulása a társadalomban, akit baj ér, az nyilván rá is szolgált. Némileg meglepő, hogy irányvonalát a marxista történészek szinte töretlenül viszik tovább: ők is a bűnbakot keresik nagy elszánással. A kiváló Kristó Gyula odáig jutott ebbéli buzgalmában, hogy a következőképpen írja le az ütközetet: „Míg a tatárok szokott fanatizmusukkal rohantak a csatába, a magyar urak közül nem kevesen királyunk vereségét óhajtották. A magyarok személyi vesztesége nem volt túlságosan nagy.”

Nehéz elképzelni, hogy Batu harcosaink nyílzápora közepette erre spekulálgattak a magyari urak, és az ellenséget csak úgy tessék lássák böködték. Kardozgattak, vívogattak a forma kedvéért, ha már eljöttek. Min206