Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Kérdez az idő

hazai vereségre ítéltetett. Rossz, túlhaladott, túlléphető. A kultúrális minták - gondoljunk a József Attila kultuszra, Szilágyi Domokosra - szintén azt az üzenetet rejtik, hogy a minőségileg jobbak, a különbek útja az önpusztítás.

A propaganda értékét a magyarság még megközelítően sem ismerte fel. Az önmagunkról alkotott képnek mindig jelentős eleme volt a velünk szemben megnyilvánuló hírverés. Önszemléletünkben nem véletlenül ismerünk vesztesként önmagunkra. A 17. századtól meg-megújuló függetlenségi mozgalmak vérbefojtásával párhuzamosan gondoskodtak a mindenkori elnyomók rossz hírünk keltéséről is.

A Wesselényi összeesküvést - mert az esetet minősítő szó él máig a magyar köztudatban: a negatív csengésű összeesküvés - követően röplapokkal árasztotta el az udvar Európát. A Prágától Londonig terjesztett korabeli szórólapokon német, angol, spanyol, francia, flamand és latin nyelven igyekeztek indokolni a kivégzés jogosságát. Külön figyelmet fordítottak a befogadók, a célközeg hatásos meggyőzésére. A röplapokon szereplő Nádasdyt, Frangepánt, Zrínyi Pétert igyekeztek portréjukban is a legrosszabb színben feltüntetni. Arcképük egyértelműen ezt szolgálta. Később egy bizonyos „Ragotzy” nevezetű „Hungarian Bandit”-ról készült hasonló mondanivalójú kép, akinek az övében látható pisztolypár is mutatta, miféle hitvány útonálló lehetett. A Napkirály figyelmezteti a fejedelmet az ellene folyó hírverésre, és ajánlja, hogy ellensúlyozza valamiként. Rákóczi meg is indítja a latin nyelvű Mercuris Veriducus című lapot, az első magyar újságot 1705-ben Ráday Pál szerkesztésében, hogy hitelesen tájékoztassa Európát a szabadságharcról. Valószínűleg ebből az időből származik Stíriából az a népeket bemutató tábla (un: Völkertafel), amelynek tíz nemzete között ott szerepelünk mi is. Az „Unger” név fölött látható egy inkább bamba, mintsem harcias hajdani honfitársunk. Nemesi viseletben vagy talán huszár ruhában. Mindenesetre tarsolya fölött a szablyáját mar- kolássza, felhíva rá a figyelmet, miféle is lehet. A szöveg összhangban van a képpel. A magyarok: erkölcseikben hűtlenek, értelmi képességükben szerények, természetükre nézve naplopók. A kocsmákban és útmenti fogadókban kifüggesztett tábla nem hagy kétséget, hogy kard által végezzük, hiszen zendülést kedvelők és árulók vagyunk. Sőt: vérszomjasok, leginkább a farkashoz hasonlatosak. Tudományunk a latinban való jártasság. Olyat tekintünk urunknak, - írja a táblázat megfelelő rublikájában - „akit nem szeretünk”.

Az önazonosság kialakulásának szerves része, hogy mások miként vélekednek rólunk.

Széchenyi, - amint Csorba László úja - Döblingben (!) önálló sajtórészleget működtetett, hogy ellássa a vezető európai lapokat az osztrák abszolutizmust leleplező írásokkal. Cikkei megjelentek a Times-ban, levelei eljutottak III. Napóleonhoz és az angol miniszterelnökhöz, Palmerstonhoz. Az önkényuralmat bíráló, nevetségessé tevő munkái láttak napvilágot. Követte a hazai szellemi mozgásokat, hozzájutott a betiltott irodalomhoz is. A legnagyobb magyar a legrealistább magyar volt. Érdekes, hogy nem tanulunk tőle.

1848 után a magyarság tekintélye, jó híre megnőtt Európában, akár ’56-ot követően. Mielőtt azonban ünnepelni kezdenénk magunkat, nem árt megjegyezni, hogy ebben nem kis része lehetett a kultúrált Nyugat Habsburgel- lenességének és rossz lelkiismeretének, hiszen mindkétszer saját hirdetett

203