Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Forrai Eszter: A harmadik (regényrészlet)
volt a sátor, a lepedőkön lőréseket fúrtunk, és a székek lábait kitörtük, hogy puskánk legyen. Tüzet raktunk a fényes parketten és nem értettük, hogy miért van olyan kegyetlenül büdös a szobában. Játékunk igazi szirénával, igazi tűzzel és tűzoltókocsikkal végződött, meg igazi apai pofonokkal. Ötéves lehettem, amikor szüleim Ráckevére vittek két testvéremmel. Nyár volt, a vakáció ideje. Csónakázni mentünk, a Duna kanyargós, vadregényes szomorúfüzekkel borított környékére. A csónak — nagyon rozoga, otromba ladik - alig mozdult, pedig nem is az ár ellen mentünk. A lassúság, a célhoz való lassú eljutás gyerek-akaratomat sértette - át akartam venni a vezetést, az evezést. Bányámmal közelharcot vívtunk a billegő csónakban az evezőkért. Sikerült is megkaparintanom a szálkás farudakat és eveztem. Előrehajoltam és minden erőmből húztam, toltam az evezőket, de a csónak csak nem akart gyorsabban úszni. Mellettünk egy karcsú kajak húzott el. Fiatal pár ült benne. Kinevették lassúságomat, erőlködésemet. Első „motorizált” ellenségeimet a Dunán ismertem meg azon az estén. A homokba nem arcokat, hanem gépeket, hajókat, evezőket, hullámos folyót rajzoltam. A sokszemű szörny már hajóval rendelkezett. Nem tudtam másra gondolni, álmaimban berregtek a motorok, és én valahol messze eveztem, a szomorúfűzfa levelei arcomra hullottak, cirógattak és makacs fürtként nem akartak szemem elől elkerülni. Ekkor ismerkedtem meg Tibivel. Ő is harmadik gyerek volt. Két nővére már gimnáziumba járt. Tibi szőke, izmos testű kisfiú volt. Minden játékomba beleszállt. Nemcsak vidámságáért, de jó ötleteiért is őt szerettem legjobban pajtásaim közül. Nagyon szép hangja volt. Ő a madarakra volt csak féltékeny. Versenyt fütyült velük. A legjobb szórakozásunk az volt, hogy ki kellett találni, ki fütyült, a madár, vagy ő. Legtöbbször tévedtem. A visszhang segítségemre volt, de nem mindig tudtam megállapítani, olyan tökéletesen utánozta a madarakat. Tibi péntek este még szebb volt mint máskor. Tiszta vakító, fehér inget és sötétkék bársonyruhát hordott, ami különösen jól állt szőke hajához. Édesapja templomba vitte, de oda nem követhettem. Péntek este, a szép ruhák, a jobb vacsora és a fehér asztalterítőkön trónoló rézgyertyatartók világa, az ünnep estéje volt számomra. Apám fényes barna hajára és bársonyfényű szemére emlékszem, - kikereste a péntek esti könyvet. Nagy sietés, izgalom, bátyám szintén tiszta ruhában sürgött-forgott, és én nem értettem az egészből semmit. Tibi egyik péntek este mégis elvitt magával a templomba. Piros bársonyruhám kecsesen simult testemre, fekete lakkcipőm tükörfényesen csillogott. Kezemen makulátlan fehér kesztyű, hajamban vérvörös szalagok. Tibi a földszintre, a férfiak közé ment, én az emeletre, a nők közé. Az első „nembeli megkülönböztetés” azon a péntek este ért engem. Azon az estén kezdtem gondolkodni azon, hogy miben különbözöm Tibitől, a férfiaktól. A rács mögött ülő asszonyok, ott fenn a karzaton áhítattal bújtak imakönyveik mögé és én a testem és Tibi teste közötti különbségeket számoltam gyerekujjaimon... Az első éjjel, amit nem a „szörnnyel”, az ellenséggel vívott harccal töltöttem. Az első éjjel, amikor gondolkoztam, amikor mint egy gömb labdává zsugorodtam, és testembe néztem értetlenül... Mindig háborúsdit játszottunk ezekben az években. Ha az igazi sziréna 13
