Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Forrai Eszter: A harmadik (regényrészlet)
FORRAI ESZTER A harmadik (REGÉNYRÉSZLET) Azt mondják, hogy a harmadik a legsikerültebb. A harmadik gyerek a legsikerültebb. Anyja már nem várja olyan izgatottan, legtöbbször véletlenül születik, véletlen „baleset” eredménye, talán ezért, hogy a harmadik gyerek egész élete egy örök bizonyítás, hogy igenis érek va- lamit-én vagyok a legjobb, legértékesebb, pedig nem is akartátok világrajöt- tömet. így kezdtem az életem, így születtem azon a nevetős áprilisi bolond szélben, amikor a kórház folyosóin az ajtók csapódtak és az ápolónők már kikiles- tek a virágzó fákra, a tavaszillatú kertre. Fehér köpenyük alatt testük már a sétákra, a nyitott ablaknál való alvásra, a szerelem boldog perceire gondolt. Anyám talán nem is érzett fájdalmat születésemkor, hiszen harmadik gyereke voltam, egy fiú és egy lány után. Apám már régóta fiúnevet adott nekem és ökölbe szorította kezét, amikor meghallotta, hogy még egy lánya született. Mit kezdjek majd vele? - kérdezte. Már előttem használt ingecskébe, és már előttem sárgított lepedőbe és rossz rugójú ágyba tettek, hogy harmadikként elinduljak a biztos növekedés, fejlődés és gyarapodás elkerülhetetlen útján. A három gyerek közül én voltam a legmakacsabb. Akaratos voltam, még a hajam is ellenállt, minden sapka alól kibújt. Az óvoda összes gyereke „ellenség” volt számomra, és az óvónéni a „főellenség”, akinek mindig csak ártani akartam: fehér köpenyét betintáztam, szoros kontyát gumilabdával megcéloztam, szép fehér cipőjét összesároztam. Avilág ellen stratégiát, támadási tervet készítettem. Hároméves voltam akkor; először csak a játszótér homokjába, fapálcikámmal, majd amikor írni tudtam, nagy kartonokra írtam „ellenségeim” nevét, akiknek be kellett bizonyítanom, hogy hiába haragszanak rám, én „több vagyok” náluk... Az első „ellenségem”, homokba rajzolt portréja - úgy emlékszem sok-orrú és kezű, valóságos szörny volt. Három szeme sokszor felvillant álmaimban, és ilyenkor sírva szaladtam anyámhoz: már megint újra néz, újra meg akar ölni - mondtam rémült arccal. Az óvoda rácsos kerítésén kitörtem az egyik ujjamat, azt hittem, hogy „akarattal” ki tudok jönni. Gipszbe, színes gyűrűket raktam ujjaimra. A színes kövek szikráztak a napfényben, és boldog voltam, amikor nézték a kezemet. Bátyám katonásdit játszott fiúpajtásaival, én akartam a kapitány lenni, a támadást irányítani a „Blublusok” ellen. Felfordítottuk az ágyat, az 12
