Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Fábián László: A remény lárva-arca (esszé)
lálkozik. Olyasmi, mint ami a szövet színe és visszája között van. Ezen a végtelenül keskeny sávon más el sem fér, csak a halálgondolat. Kitölti. Sőt, belelóg a múltba (tapasztalás), átnyúlik a jövőbe (következtetés). Mindössze ez a keskeny sáv az individuumé, a múlt és a jövő a genusé. Heidegger úgy mondja: „A jelen valóiét vége mindig küszöbön áll”. Heidegger kidolgozott egy ontológiai-egzisztenciái filozófiai műnyelvet, amelyben ugyan fóltárul a létezés rejtelme, egyúttal azonban meg is búvik a nyelv mögé, nehogy a szóvarázs idézze fejünkre a bajt. Heidegger filozófiai költészetéhez kizárólag ez a metódus illik. Ajelenvalólét igazi tartalma a gond (Sorge), tulajdonképpen nem más, mint amit én halálgondolatnak aposztrofáltam. Azért ilyen egyszerűsítve, hogy kitessék, csak az emberi létezésre fogalmazom meg véleményemet, hiszen kizárólag az emberre értelmezve jelenthet valamit kiinduló fogalmunk, a pesszimizmus is. Egy kutya, egy kő, a víz, a levegő, a világegyetem stb. nem pesszimista. Az ember az, aki gondolati magányában eltöpreng ezek létezéséről. Az említett dolgok jelenvalólétét nem jellemzi a gond. Ahogyan alkalmasint belekerülnek az ember jelenvalólétébe, magukra ölthetik a gond egy-egy aspektusát. Teszem azt a vég „küszöbön-állását”. Ez a „küszöbön-állás” egyike Heidegger szép és plasztikus kifejezéseinek. Egy régi mondás szerint „mihelyt az ember világra jön, már elég öreg ahhoz, hogy meghaljon”. Elég öreg, azaz: él. Ha már él, meg is tud halni. Megszületésünk pillanatától küszöbön áll a halálunk - fordíthatom át a szót. Ez a „küszöbön-állás”, ez az elodázhatatlanság okozza számunkra a legtöbb gondot. Megfigyelhető, milyen gyakran fordul elő egészen kicsi gyermekekkel, hogy rettegnek a haláltól, jóllehet, nincs felőle számbavehető tapasztalásuk. Hacsak nem a törzsfejlődés genetikai emléknyomai. Amelyek az adott pillanatban nyomatékosabbak lehetnek mindennemű megtapasztalásnál. Metaforát alkalmazva: a Sátán jelenlétei a filogenetisben. Heidegger beszél arról, hogy az embernek általában nincs bátorsága bevallani szorongását, félelmét a haláltól. Beszél az elhárítás ismerős lélektani jelenségeiről. Arról, hogy folyvást a más haláláról esik szó, ami voltaképpen szerintem is fölfogható kvázi-elodázásképpen. Hogy kvázi, az nyilvánvaló, hiszen általa nemhogy az elmúlás nincs elodázva, de küszöbön-állásának bizonytalansága sem. Ugyanis csupán azt szögezzük le egy-egy haláleset kapcsán - elnézést a helyzet frivolsága miatt - ez sem én voltam. Valahol, nem is olyan mélyen, a tudatunkban pedig ott motoszkál: egyszer majd - ki tudja, mikor - más fog hasonlóképpen nyilatkozni a velem kapcsolatos eseményekről. Valójában azonban egyetérthetünk a filozófussal: „Ahalál bizonyosságával együttjár mikor-jának meghatározatlansága”. Miközben nagyon is egyetértünk ezzel a véleménnyel, - újabb elhárítási akcióképpen (elodázási változat) - fölvethetjük, hogy mikor-ja esetében kalkulálni szoktunk a valószínűséggel. Csínján kell ugyan bánni ezzel a valószínűséggel, mivel számtalanszor megcsal (ilyenkor jelzőkkel, határozókkal szoktuk jelezni csalódottságunkat a hétköznapi beszédben: tragikus hirtelenséggel, váratlanul, az erőszakos, a kegyetlen, az igazságtalan stb.), bizonyos sac- colások azonban a napi gyakorlatba beleférnek. Az aggastyán halálának közelsége valószínűbb - normális körülmények között (és hát nem érdemes tagadnunk, hogy a halál normális körülmény) -, mint az ifjúé, amit általános 9
