Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Fábián László: A remény lárva-arca (esszé)
tapasztalás erősít meg — statisztikai igazolással. Ugyanakkor ez mégsem jelenti a mikor bizonyosságát, de még a mikor-nem-ét sem. Következésképpen számítgatásaink rendre csődöt mondanak. A saját halálunk ugyanis ezekben a valószínűsítgetésekben is elfódésben van: a fölsorakoztatott tapasztalatokkal igyekszünk távoltartani magunktól, jóllehet tudjuk, a saját halálunk másképpen van. Másképpen, mivel kizárólag ránk vonatkozik, általa az én jelenvalólétem teljesül ki egész létté, noha arról már nemigen lesz tudomásom. Lehetetlen, hogy tudomásom legyen róla. „A halál - summázza Heidegger - minden valamihez való viszonyulás, minden egzisztálás lehetetlenségének lehetősége.” Föltűnhet a mondat körülményessége, de ha belegondolunk, pontosan erről van szó. Tudomással lenni valamiről - az egzisztálás egyik formája. Viszonyulás dolgokhoz, jelenségekhez, önmagunkhoz. A halál megteremti a lehetőséget, hogy ezek lehetetlenné váljanak. Kérdés: miért fogalmaz ilyen óvatosan a bölcselő? Bizonyára amiatt, mivel ez a filozófiai konstrukció - igazi tapasztalás (önreflexió) híján - nem zárja ki a halál utáni létezés (?) valamilyen formáját. Ez - persze - ebben a konstrukcióban is önellentmondás: a létezés ezúttal metafizikusán értendő, bizonyos találgatások (kinyilatkoztatások) képbe formálása. Lényegében egy ilyen viszonyulás nyilvánul meg a halálgondolatban is — ámbár a pesszimizmus alakjában. Ez az, amire Unamuno így jajdul föl: „szüntelenül fáj a tudatomnak”. Ez a szüntelen fájdalom a pesszimizmus. Ezt a szüntelen fájdalmat csupán én érzem a tudatomban (a magadét meg te): a gondolat magányos. Hiába érzi hasonlóképpen ezer, millió másik tudat: a fájdalmammal magamra maradok. Akülönböző egzisztálások nem hatolhatnak egymásba; ami itt lehetséges, az a viszonyulásom egy másik egzisztenciához, ami ugyancsak szigorúan a szubjektumomba van zárva. Emiatt kell aztán Heideggernek is szigorúan megszerkesztenie a következtetést: „A halál mint a jelenvalóiét vége a létezőnek a maga végéhez viszonyuló létében van”. Abban t.i., hogy elmúlunk. Tehát a jelenvalóiét nem is egzisztálhat másképpen, minthogy a „még- nem-je hozzátartozik. Igen, igen; egzisztenciális béklyónk, hogy együtt kell léteznünk haláltudatunkkal. Alkat és erő, hit és lelki konszolidáltság, kondíció kérdése, hogy miként viseljük el. Camus ebből az abszurditásból azt a számunkra végkövetkeztetésnek tetsző, neki azonban kiindulópontot találta meg, hogy „csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság”. Azután negyvenkét éves korában autójával nagy sebességgel egy fának hajtott. Ablaszfémia ellenére is megkockáztatom: a pesszimizmus valójában gondolkodási mentalitás, minden szépségét elveszti, ha átkerül a cselekvésbe. Trivialitássá silányodik. Félreértés ne essék: nem Camus haláláról beszélek. „A pesszimizmus - kapcsolódnék vissza Bennhez - a lélek legitim sajátossága.” Ősrégi - fűzi hozzá. A német költő az ismert latin mondáshoz folyamodik: vulnerant omnes, ultima necat - minden (óra) sebet ejt, az utolsó megöl. Való igaz, a borúlátás órái hasadásokat hagynak a szíven. Mik ezek azonban a nagy csalódások plasztikázhatatlan sebeihez képest? A pesszimizmus tudomásul veszi az állandósult fenyegetettséget. Hogy 10
