Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Fábián László: A remény lárva-arca (esszé)
Miért tetszik ez szemünkben mégis riasztóan kevésnek? Talán mert nem vagyunk képesek a kellő módon individualizálni. Nem tudjuk beleforgatni a saját sorsunkba: nem lesz belőle egyéni életsors. Az idő „múlásától” (az elmúlástól) való riadalmat ugyanis ez az egyéni életsors-tudat motiválja. Azaz: inkább gerjeszti. Az életsors a remény fellegvára. Elképzelések, tervek, eredmények halmozódnak fól benne, és rá kell döbbennünk ezek veszélyeztetettségére. Holott mi magunk a személyiségünk rejlik ezekben a kincsekben. Az elmúlás felől nézve azonban egyszeriben abszurddá válik ez a tevékenységben (mindegy: fizikai vagy szellemi) manifesztálódott életsors. Ez a védhetetlenség abszurditása. Megvilágosodása annak, mennyire hiábavaló az emberi akarat. A „szövet színe és fonákja” ugyanaz a dolog - más-más oldalról nézvést. Bárhogyan nézzük is azonban, a szövet megmarad annak, ami. A halhatatlanság nem az ember birodalma; hiába reménykedik, hogy valaha is meghódíthatja. Ha mégis meghódítaná, embervoltával fizetne érte. Sebet ejtő órák Der Mensch ist nicht einsam, aber Denken ist einsam. Akárhányszor gondolom végig Gottfried Benn bevezető mondatát Pessimismus című írásához - az ember nincs egyedül, de a gondolat egyedül van - folyvást az jár eszemben, ilyen tömören kevesen fogalmazták meg az ember mentális helyzetét a világban. Az a magány ez, amelyben az ember kizárólag a megváltásra van utalva. Ez a magány szüli az ember legszebb ábrándjait, de ebből fakadnak legkeservesebb fájdalmai, ez veti oda gyakorta a kísértésnek. Ebből fakad pesszimizmusa. Ez a pesszimizmus nem lenne olyan feneketlen mélységű, ha nem futna ki minduntalan a halálgondolatra. Egyetlen olyan gondolatra, amelynek a jelenléte állandó, amely elodázhatatlan. Heideggemek hátborzongatóan igaza van, amikor az emberi létezésről azt mondja: Sein zum Tode „halál-felé-valóiét”. Ezt az ember igazán egyedül, gondolati magányában képes fölfogni, mivel a probléma mélységesen individuális. A fenyegetettség az egyénnek szól. Nagyon tág dimenzióban - természetesen - szól a fajnak is, az azonban beláthatatlan, már-már a végtelenbe odázható. Az individuum „halál-felé-való-léte” nem odázható el. Mert a Lét jelenlétében van (das Wesende des Seins), miként a filozófus mondaná. A fenyegetés által leledzik benne. Amagányos gondolat nincs fölvértezve ellene, hiszen múltat, jövőt is csupán a jelenlétben képes elgondolni. Ráadásul úgy, hogy jelen talán nincs is; hacsak nem az a végtelenül vékony sáv, ahol múlt és jövő ta8
