Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Fábián László: A remény lárva-arca (esszé)

változtathatatlan tényt, a halál utánra pillantgat: öröklétet, örök üdvösséget remél, úgy véli, a kettő szorosan együvé tartozik. Tud bűnről, büntetésről és bűnhődésről, reménykedik azonban a végtelen isteni szeretetben, abban, hogy teremtője nem tagadja meg tőle az üdvösséget. Eljön az idő - írja az apostol Korintoszba híveinek: „Isten lesz minden mindenekben”, ami Florenszkij értelmezésében azt jelenti: „lehetetlen, hogy lehetetlen legyen az egyetemes üdvözülés”.

Ha ebben bizonyosak lehetnénk, ha a hit minden ember számára ugyanolyan szilárdan jelentené ezt, akkor talán elnyugodna az aggódó lélek; akkor talán csak emlékeztetőül a földi életre szórná az elhunytra a vörös port.

Ám az emberek hite korántsem egyformán szilárd. Abban sem, amit érdekük követelne.

így aztán a halál mindenképpen sors, méginkább sorscsapás; az ember egyetlen őszinte állapota pedig a szüntelen rettegés és félelem. Ez a félelem, ez az állandósult állapot a közönséges halandó daimonja, amely gyakorta az idő sürgetésének maszkját ölti föl.

Kerényi Károly szerint „az Odysseia világa az életnek az a világa, amelyik úgy érintkezik a halállal, mint egy szövet színe a fonákjával”. De hát ez általában is úgy van: nem érezzük, nem tudjuk, nem tapasztaljuk, hol van a határ élet és halál között. Éppen ez a legproblematikusabb számunkra. Fenyegetettségünk ettől megfoghatatlan, noha valójában nem rejtélyes, mivel - ugyancsak Kerényire figyelve - „a halál éppen az élet felől nézve fogható fel mint annak sorsszerű következménye és ellentéte, amely szükségszerűen felváltja”.

De mi vált föl mit? Egy pillanat egy folyamatot? Egy végtelenség a kezdete pillanatát, ha szabad a végtelent egyik kiterjedésében végessé tenni?

Vagy velünk is velünk lesz az Isten követe (angyala), mint a görögökkel Hermész (angelosz) és „megigézi szemünket”, a határon átlépés pillanatában (hiszen ő nagy határsértő is) fölébreszti már denevérként surrogó lelkeinket, ahogyan a legyilkolt kérőkét az Odysseiában, és színarany botjával elirányít „az asphodelos-réthez... mert ott laknak a lelkek, az emberek árnyai együtt”.

Ez valami más, mint a végleges halál; túlvilági lakozás, ami a szelíd eltávozást követi.

Hogy csakis aranypálcája lehet, az természetes, annak van legalább fénye, amely a beláthatatlan sötétben is irányítani képes. És ígéret némi életre.

Ä katolikus liturgiában is azt kívánjuk a távozónak nyitott sírjánál: „az örök világosság fényeskedjék neki”. Ne fenyegesse őt többé sötétség. Mert a sötétség halál, a világosság élet. Halottak napján az emlékezés gyertyái szeretteink sírján erőtlen mágia: az örök világosság halvány megidézése. Önmagunk kápráztatása is a csekélyke fénnyel. Olyasmi, mint a vörös okkerpor a kihűlt tetemen, a barna hímzésű vánkos a „hideg ágyon”. Kimondatlan remény a megemészthetetlen reménytelenségben.

Abban, amit annak érzünk.

Egyúttal - és ugyan ki tagadhatná - szemérmetlenül megelőlegezett önsajnálat.

Egészen különleges az az elevenség, amellyel az ember tudattalanjában (?) mindmáig jelen van vágyakozása a fényességre. Az emberiség legeredetibb mítoszai valamilyen módon szoros kapcsolatban álltak a Nappal. Valahogy mindig a fény és a sötét küzdelme jelképezte a legegyértelműbben ezt a sorsot.

6