Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Pusztai János: Önéletrajz

megnevezésre, ha kritikátlanul „eloson” Banner Zoltán „műkedvelő versmondó” hanghordozása, mozdulatai mellett. A szerszámkészítő lakatos szak- képzettségének csúcsa, netovábbja az, ha tud tökéletesen derékszögben, (kilencven fokban) reszelni. Bannernél a „reszelő” hol elől, hol hátul fogott, mint („Hogy az ánti lova!”...) Zsoldos Árpádnál a Bolyai János estéjén. A szívébe nyilallott: tekintsen gyorsan a ,kéklő magasságokba”, ahol a „hibátlan színésztehetségek” trónolnak, kávéznak, konyakoznak boroznak, söröznek, nőznek, költekeznek, pénztelenkednek, szerepeiket bemagolják; Páger Antalra, Bessenyei Ferencre, Kállai Ferencre, Sinkovits Imrére, Töröcsik Marira, Ács Alajosra, Csíky Andrásra, Török Istvánra, Elekes Emmára vagy az iszo-nyatosan undorító Magyarország-gyilkos francuzok Jean Gabinjára. Feltekintett, a „kéklő magasságok” helyett azonban csak a nagybányai Ifjúsági Klub filmvetítésekre, fiatalok sorozására, berukkoltatására egyaránt alkalmas termének repedezett, por- és pókhálós mennyezetébe ütközött a szeme. Mit csináljon? Mit csináljon a magamfajta, filozófus-diplomával rendelkező népi származék, jugoszláv partizán, amikor azt mondják neki a pártfejesek, mars a Korunk szerkesztőségéből! Le is út, fel is út. Illa berek, nádak, erek. Egy sor fing, egy sor nád... Bocsánat. Megütöm a számat. Inkább a számat, mint a bokámat. He-he. Elszegődtem (marxista-leninista-sztálinista-zsdanovista- gyorgyiudézista-gaálgáborista filozófiai diplomával, oklevéllel a zsebemben, a mellényzsebemben, nem egyéb!) munkásnak. Sokáig szövőgépekhez való mütyörkéket, olyan kis bisz-baszokat (tudják, hogy van!) gyártottam. Szőttek is a szövőnők Romániában feszt, teljes gőzzel, szerteszéjjel. (Taps). A darabos, őszinte, „darabosan őszinte” Herédi Gusztáv „kolozsvári író-lapcsináló” még kitért a sokoldalúan fejlett, román, (románosan) szocialista társadalom néhány „égető” kérdésére, a szüntelenül virágzó iparban tevő-vevő „mihely- istákra”, (akiket nem muszáj csak azértis koszosokként számontartani), valamint a közös tűz, románok,magyarok erdélyi földgázzal arányosan táplált tüzének bársonyos melegére. Circulati!, (Közlekedjenek!), szokta volt rikkantani a milic, a curcan (pulyka), ha a kelleténél több ténfergő „dolgozó” gyűlt csomókba a nagybányai utcákon, tereken. János mindig szótfogadott; nem feleselt, hanem jámboran „közlekedett”. Már az ezerkilencszázhetvenegyedik év közepe táján bóklászott, amikor Kántor Lajos válogatásában, gondozásában Szeresd az élőket címmel novellagyűjteményt jelentetett meg a Dacia Könyvkiadó. Tőle, az ő „munkásírói tollából” a Bevezető című, egymondatos szerzemény bizonyult „antológia-darabnak”. Nem volt ,kiköpött rövid- prózás”, amolyan asztalospistás, sütőandrisos, tomcsasanyis, pappferis papírpusztító „szegény legény”, amiért rövidesen meg is kapta a magáét. Nagy Pál marosvásárhelyi irodalomítész Huszár Sándor újságjában Ä Hétben (33. szám) „indignáltan” feléhorkant hogy hé, komák: „... enyhe túlzásnak, önkényes és fölösleges ’gesztusnak érzem - többek között - a novella műfajától meglehetősen távol álló Pusztai János jelenlétét egy olyan gyűjteményben, melyből sokkötetes életművel rendelkező elbeszélők hiányzanak. „Igen, bizony. Az a fránya Kántor Lajos, ,irodalmi kántorunk” (Szász János) még a „szenzációsan” híres-nevezetes Kovács Györgyöt, a Foggal és körömmel, a Kristófék kincse és más remeklések remeklőjét is mellőzte. És akkor Kormos Gyuláról, Herédi Gusztávról, Orosz Irénről, Tóth Máriáról, Nagy Ilonáról, Bonczos Istvánról még nem is beszéltünk. Na, s Huszár Sándor? Na, és Dehel

134