Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Pusztai János: Önéletrajz
Rövid, tömpe ujjai vastag kötőtűkként ^villogtak” az éttermi asztal fölött, a „diszkrét félhomályban”. János Zsoldos Árpád fellépte kapcsán újra látta szatmári ismerőseit; Gyöngyösi Gábort, Ács Alajost, Kisfalussy Bálintot és Kocsis Antalt. A Korunk februári számában napvilágot látott a Zsé birtoka első három fejezete. Kántor Lajos írt hozzájuk előszót. A Korunkban volt egy cikkecske, amely az Igaz Szó szatmári összeállítását méltatta. Az „ismeretlen szerző” kimondta, leszögezte: „...az szatmári pezsgést csak Pusztai János új utat törő regényrészlete támasztja alá”. „Egyem a zúzáját.” 37. János konokan ette befelé magát a Zsé birtoka elnevezésű kásahegybe. Csiga haladhat így a tinórú gomba (nagybányaiasan: pitinka) húsában. Amiképpen a csigának gondot okozhat a gomba rostjainak az átharapása, aképpen viaskodott ő a szavakkal, amelyeket a jelzett kásában göbökként értelmezhetett. „Ki, hogy keveri a kását, úgy alussza álmát.” Alussza bizony, ha ízlik ha nem, mert a nyolc órai megfeszített gyári munka, („meló”) után nem lehet büntetlenül íróasztalhoz ülni. Olyan az, mintha holmi román szocialista-kommunista ideológiai edzésen váltakozóan jéghideg és tűzforró fürdőbe mártogatnák a párt katonáit, munkásait, heréit; egyszóval: az aktivistákat. Könyököl az író világosbarna furnírozású asztalán, nézi a maga elé, ceruzája alá készített, a bányai Nagyposta készletéből felesége, Ica által hozzája származtatott papírost és lekoppan a szeme. Jelképesen nyilván, hiszen szó sincs ott koppanásról, legfeljebb csukódásról, lecsukódásról. „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem.” És hát alig megy le a „roló”, már is megjelenik a repülő gulya, előjönnek a kopasz nyakú dögkeselyűk, az emberfejű oroszlánok, az oroszlánfejű emberek. A repülő gulya közepe, mivel Lutas Oc- tavian tartományi (később: megyei) propaganda titkárt a volt Belga-Kongóba, Zairébe, a román nagykövetségre vezényelték, üres. Át lehet látni rajta, de nem érdemes; ott csak a tűző napkorong „alkalmatlankodik”. Igaz, időnként, mint túlhevített acéltárgyról, salakpikkelyek válnak le róla és zizegve, zizgén (Szász János) a mélybe hullanak, azaz: hullanának, ha nem változnának dögkeselyűkké. Előbb pengve, pönögve össze-összeütődnek, azután szárnyakat eresztve János ismerőseinek-ellenségeinek vállára, fejére szállnak. Nincs ennél szebb, felemelőbb, lelkesítőbb találkozás; óriási vakarózások, tollászkodások közepette örvendeznek egymásnak, miközben a Román Kommunista Pártot és annak a bölcsebbnél is bölcsebb vezetőjét, Nicolae Ceausescu elvtársat éltetik. E „hajcihő” látványától az örök gyaloglásra termett szerzetek, az emberfejű oroszlánok, meg az oroszlánfejű emberek teljességgel megbolydulnak. Egyrészük Elena Ceausescu tudósi képességeiről nép-nemzeti dalokat és forradalmi indulókat zengedez, másrészük artikulát- lan hangokat hallat. Ezek alkotják a tömeget, amelyet a hosszú csizmás, zacskósapkás katonák csatárláncai folyton folyvást ártalmatlan csoportocskákra szaggatnak. A hosszú csizmás, zacskósapkás katonák Zsé parancsára cselekszenek; ennyi az ő feladatuk. No, no, és á követése, b szemmeltartása? Az semmi lenne? Annyika (annyicska?), mint a „körmöm feketéje”? János mindannyiszor bűntudatosan, leverten szakadt ki néhány perces „törvénytelen” álmából. Sietett hozni lemaradását, az azonban aligha sikerülhetett. Ezer- kilencszázhetvenegy március tizenhatodikán délután csak négy kézírásos sort 132
