Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Pusztai János: Önéletrajz

farkú fecskék be nem kebelezték. Még!, kiáltotta Zsolt mérgesen rúgkapálva, mire Attila jól bevált cselhez folyamdott. Volt egyszer, hol nem volt egy búzarakás. Hát jött egy hangya, felvett egy búzaszemet és elcipelte. Azután jött egy másik hangya, az is felvett egy búzaszemet... Azután jött a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik, a hetedik, a nyolcadik, a kilencedik, a tizedik... János álmában magas, meredek vasúti töltésen mendegélt. Fogalma sem volt arról, hova tart. Hirtelen motormeghajtású mozdony vontatta vonat száguldott vele szembe. A kocsik ablakai le voltak engedve, és valamennyin román titkosrendó'rök hajoltak ki; magasak, szikárak, feketék, alacsonyak, kövérek, szőkék. A feketék bilincset ráztak feléje, a szőkék Eminescu verseit kínálgatták. Mögöttük, a bőrutánzat-üléseken (ahány vagon, annyi példányban) családja szorongott. Ica féltőén átölelve tartotta Attilát és Zsoltot. Beszélt hozzájuk; szájmozgásából ítélve bátorította őket, ugyanakkor őt, Jánost ócsárolta: Nem kellünk mi neki. Azt hiszitek, bánja, hogy elragadnak bennünket a szekusok? Nem az a fajta. Nézzétek, most is csak bambáskodik, esetleg irományait daráltatja az agyával. Meggárgyulunk mellette. Ha megnövök, felfedezem az öregség elleni orvosságot, mondta Zsolt. Attila a hangyás „mesét” kezdte újra előadni, amibe hamarosan az egész szerelvény belealudt. János reggel, megszokott teázásakor igyekezett „utánagondolni” tünyölődésének, aztán csak legyintett: „Ne sajnáltassam magam!” Azokban a napokban élénk volt náluk a forgalom. Toros Gábor bevezette hozzájuk két bukaresti ismerősét, Benkő Ottó szociológust és Bokor Katalin költőnőt, újságírónőt. Mindketten feltétlen hívei voltak a Ceausescu-diktatúrának. Benkő Ottó névjegykártyáján Otto Benkö formában szerepelt. Románul Tiberiu Bánnák hívták. Karcolatocskákat írogatott ide meg oda, fővárosi „re- visztáknak”, de különben végrehajtási vagy milyen tervezeteket készített a román Kommunista Párt határozatainak „életbe ültetéséhez”. Középtermetű, héber kinézetű, elvált ember volt. Bokor Katalinnal nemrég került össze. Hajdanában birkózott, akár Toros Gábor. „A Hadsereg Házánál.” Bokor Katiban János az ötvenes évek fejkendős, lódenkabátos, bakancsos szerkesztőnők típusát látta viszont. Csúnyaságban a szatmári Dolgozó Nép Gyapjas Margtjával versenyezhetett, tehetségben sok más „kollegáiéval”. Odaadó hűségét, már-már kutyahűséségét elsősorban „Nicolae Ceausescu elvtárs és Elene Ceausescu elvtárnő” iránt fejezte ki. Tudta, „hány óra, mitől döglik a légy, honnan fúj a szél”, és a többi. Annakidején Rédey Katalin néven „debütált” az Utunkban. Ezerkilencszázhetven augusztusában János két novelláját (Bevezetés, Homályban) közölte a miskolci Napjaink. Toros címmel kis jegyzetet küldött az Előrének. Szeptember elsején kivette évi szabadságát és feleségestül „vándorbotot” vett a kezébe. Jártak Nagyváradon, Szalontán és Szatmáron. Váradon felkeresték Horváth Imre és Fábián Sándor költőket, valamint Jakabovics Miklóst, a festőt. Horváth Imre megmutatta beüvegezett polcain a könyveket, felolvasta néhány négysorosát. Közben „múzsája”, Margit a bejárati ajtó küszöbén kuporogva zöldborsót fejtett. Horváth Imre megjegyezte, hogy hálószobájuk mennyezetéről jókora darab vakolat vált le. Nem sok hiányzott, hogy kárt tegyen bennük, a két öregben. Megnézhetnék magukat. Meg a, helyeselt Margit a régimódi bérlakás megvasalt (abroncso- zott) deszkaküszöbén, pedig a verseket már alig fizetik. Margitról Jánosnak apai nagyanyja, „a Zsuzsi” húga, Gombosné jutott eszébe. Ő volt ilyen „tojhos”.

129