Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Pusztai János: Önéletrajz

golódott is magában a „fővárosi” Hervay Gizella ilyetén „anyáskodása” miatt. „Az Illés szekerénben egyáltalán nem bölcsködtem, a többit meg én is régesrég elvacsoráztam!” Homyák József az Utunktól picinyke levélben intézte el a Zsé birtoka beküldött oldalait. A részlet „borzas, fésületlen”, tudatta Jánossal. János dühös, terjedelmes és talán oktalan „episztolában” válaszolt. Meg volt sértve. Már nehogy borzas és fésületlen lenne! Bállá Zsófi, amikor felolvasta neki a két fejezetet, jobb hüvelyk- és mutatóujjával „ábrázolta”, hogy aránylik József Attila őhozzá. Ujjai között három centiméteres távolság lehetett. Ez volt a véleménye. Nevetgélt Zsófi kislányos állásfoglalásán, de eszébe villant: Nagy István ugyancsak József Attilával hozta összefüggésbe. „Hagyjuk ezt! ízléstelen.” Oda fanyalodott, hogy a Zsé birtoka elejét az Ifjúmunkásnak adja. Azt remélte, Lazics, valóban kedves cimborája, ,lehozza”. Valami miatt nem hozta le, így János hónapok múlva, július tizenötödikén, Bukarestbe vetődvén visszavette. Tar Károly szerkesztőnek, aki a Köszönöm, jól vagyok című, bíztató Forrás-könyvet írta, határozottan nem tetszett új stílusa. Miért nem foglalkozol inkább a munkásokkal?, méltatlankodott. Ez felháborítóan steril szöveg. Nem mehetsz vele semmire. János tétován ellenkezett. Azért tétován, mert immár biztos volt benne: „irományát” a Korunknak adja. Bukarestben akkor a Zsé birtokát,lekötötte” a Kriterionnál. Azután televíziós felvételen vett részt az írószövetség kertjében. Jelen volt még Szász János, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár. Az olvasásról volt szó: ki mit olvas a nyári kánikulában? Ezt semmi esetre sem, bökött Szász János (felvételen kívül) Bretter György egyik frissiben megjelent kötetére. Hangjában huza-mosan lappangó ellenszenv, ellenségesség bujkált. János „vidékies-kiváncsi-an” hegyezte fülét.

35.

Akkor, ezerkilencszázhetven júliusának közepén; tizenötödikén, tizenhatodikén, tizenhetedikén, vagy tizennyolcadikén, dél körül, verejtékeztető napsütésben, szeméttartályok döndülései közepette a Romániai írók Szövetségének kertjében, holmi kovácsoltvas-tetőzet alatt, bojári filegóriában Jánosnak egyetlen mondata került filmszalagra. Az „ilyenténképpen” hangozhatott: Márpedig olvasni mindig, télen, nyáron, tavasszal, ősszel szükséges. (Nincs kizárva, hogy a körülményeskedő „márpedig”-től akár el is tekinthetünk). Eszében volt: elmeséli, mit látott nemrég a Lápos partján, Katalin és Koltó szomszédságában. Egy úgynevezett derék, fogdmeg fehércseléd addig olvasott a napon, amíg friss, forró libatepertővé nem változott, ami, tegyük kezünket a szívünkre, azt példázza, hogy a kultúrszomj kánikulában sem csökken. Abban az esetben, ha szeretett felesége, az ilyen „ügyekben” lekörözhetetlenül szemfüles Ica történetesen nem heverészik, „porol” mellette a homokon, a homokban, talán oda sündörög kikémlelni, megbizonyosodni: a .nagysága” véletlenül nem az Illés szekerénbe van ennyire belehabarodva? Az sem lehetetlen, hogy feszült figyelmét Paulovics László rajzolóművész középkorias kordéja köti le, esetleg (Add, ó, Uram, Teremtőm!) a „vagány” szerző bajuszos fényképe. A „kultúrtyukok” („kultúrludak?”) sem mindig csak a betűbe szerelmesek. A kamera többé nem vette célba, nem időzgetett el arcán, így benne rekedt a „mondanivaló”. Persze, nem történt semmi helyrehozhatatlan, mert Szász János, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár Gyer125