Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Hamvason innen, Hamvason túl
de nem a kávéház, vagy az író dolgozószobája. Az irodalom pedig, mintha anakronisztikussá kezdene válni, képtelen önálló, „korszerű” feleleteket adni a kor (örök) kérdéseire. Ráadásul belteljessége olyan méreteket öltött, hogy legtémább témáját önmagában: a nyelvben ismerte fel. Ezt is a filozófia nyomán... Valódi feladatát, hogy idó'ról-idó're megmondja, mi most az ember és a világ, úgy tűnik elnapolta. Majd. Máskor. Egyszer. Ebben a pillanatban nem aktuális. Aképzó'művészet non-figuratív ábrázolásai mutatják legtisztábban a tanácstalanságot: a tudomány analitikus módszerét átvéve a művész feladta saját útját, ám a remek absztrahálások sorozatai után, nem tudja helyreállítani a teljességet, összerakni a valóságot. Azt a problémát, amit az ember jelent, leegyszerűsítette, elvonatkoztatta, de még többször megkerülte az alkotó. Nem csupán az emberi, - ahogy Ortega állítja - esett ki a művészetből, hanem az ember. A kísérletezésnek természetesen helye van, azonban az sem baj, ha eredménye is. A nagy újkori mítosz: a tudományos fejlődés, úgy látszott mindenre megtalálja a végső és tökéletes megoldást. A század hőseinek, az atomfizikusoknak Dürrenmatt és Hirosima állított méltó emléket... Maga Heisenberg - kissé túlhangsúlyozva a kulturális haladás jelentőségét, - úgy vélte, hogy aki tenni akar érte, annak figyelembe kell vennie a történelmi szükségszerűséget. Hamvas ezzel szemben a történelmen, sőt bizonyos fokig magán az időn - mint folyamaton, mert csak adott pillanat van - kívülre helyezi a lényeget, nem ismer el semmiféle szükségszerűséget. Az aranykor tudatában (tudatában az arany-korral), ami szerinte mindenkivel vele született, nem fogadja el a látható történetet. Nem véletlen első megjelent kötetének címválasztása. A tudományt mindig mély és megalapozott szkepszissel figyelte, mivel az soha nem kínált megoldást az alapkérdésekre, amik a lényeget tekintve semmit sem változtak az őskor óta. A látható történet mögött, ugyanaz az önmagát és sorsát értetlenül szemlélő, álhitekbe, áltudásba, megváltáspótlékokba kapaszkodó ember szűköl. Amikor tárgyszerűen fejti ki érveit egy-egy tudományággal szemben, és nem általánosságban fogalmaz, mindig meg kell hajolnunk előtte. Az új pszichológia alkalmazkodástana, - mondja - tulajdonképpen kísérlet arra, hogy tudományos eszközökkel a konvencionális hazugságrendszer (másként: a társadalmilag törvényesített képmutatás) ellen való lázadást leszerelje. A kiejelentés egybecseng Marcuse „egydimenziós” világának üzenetével csakúgy, mint Th. Szász és más antipszichiáterek mondanivalójával, egészen annak irodalmi, majd filmes megjelenítéséig: Casey és Forman Száll a kakukkjáig. Hamvas álláspontja felületesen nézve tudományellenes. Valójában azokat bírálja, akik mítosz és valláspótlék gyanánt hisznek a tudományban. A létkérdésekre szerinte a tudománynak nincsenek válaszai. A technikai fejlődés pedig az embert tárgyiasította: egy lassan totálissá váló, gépesített folyamat alkatrészévé tette. Üres, lapos, értelmetlen civilizációt teremtett önmaga fölé, aminek nem ura, de rabszolgája. A humaniórák agóniája mögött a humánum haldoklik. Hamvast humora óvta meg attól, hogy ezt a végvonaglást ne haláltáncként, hanem karneválként mutassa be nekünk. A humor a téboly ellen véd nála. Az íróról szavai, művei mellett, műhelye, hétköznapi tárgyai is vallanak. 112
