Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Hamvason innen, Hamvason túl

Proust rafaszobában írt, Woolf az alkotás feltételének (angol viszonyok között) azt a bizonyos saját szobát tartotta elengedhetetlennek; Szerb Antal a könyvtárban nyaralt; Ady a kocsmaasztalon, zúgó fejjel is remekművet körmölt a papírra; Bánffy Miklósnak négy íróasztala volt: rajzolni, írni, olvasni és talán egy külön gondolkodni; Illés Endre állva, írópultnál dolgozott; Németh László, ha kellett vonatfülkében, a térdén; Karinthy a kávéházakat imádta; Rilkének a világ legszebb kilátásainak egyike jutott; Weöres Sándor mindenütt otthon érezte magát: nem kell dolgozószoba - mondta -, hiszen élményei egy pályaudvarra sem férnének be; Kosztolányi zöld, Krúdy lila tintával írt szívesen. Hamvas bűzös patakocska partján, mint Li Taj Po a száműzetésben - idézi fel róla Károlyi Amy - látható egy fényképen. Hatalmas, füstölgő kémények hátterében - nem éppen bukolikus tájban - rótta a sorokat egymás alá. Mindenkor sikerült azonban ellensúlyoznia környezete sivárságát. A valódi, egyszerre idilli és hétköznapi műhely képét is ránk hagyta.

Az öt géniusz (1959) olyan magasságokban és meghittségben mutatja a ritkán mutatkozó lírikus Hamvast, hogy érdemes hosszabban idézni:,A kúria legintimebb helye nem az ebédlő, vagy a fogadó, vagy a könyvtár. Itt valami olyasmi született, amit a föld egyetlen pontján sem látni. Ez a méhes. El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, amikor ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatátvetette. Améhes a háztól ötven lépésnyire van. Az ajtót kinyitja. A kaptárak körül zúgnak a méhek és az ablakon szállnak be és ki. A kaptárakon kívül csak puhafa asztal és szék, semmi más. A lángoló kertre néz ki, aztán a méhes felé fordul, a könyv ott fekszik az asztalon, a papír, a külvilág eltűnik és elsüllyed valahová, ahonnan már nem látni a forró nyári kertet és a kaptárt. Ott ül mozdulatlanul a zsongásban, és mintha valami belül elkezdené mindazt, amit eddig életében magába gyűjtött, zajtalanul dagasztani és köpülni a gyermekkort, a szülői házat, a szerelmeket, azt, amit tanult és látott és olvasott. Valami dolgozik benne és forgatja életét. A méhes az éber alvás helye. (...) Zsongása és hangulata van, képek áramlása, érthetetlen és szakadatlan álmodozás. És Berzsenyi ott ül, ez az élet már alig emberi ebben a zümmögő forróságban és az olajosán lassan ömlő idővel zeuszi magányban.”

Már az Unicornis (1948) képzelt mestere tudta, hogy számára a méhes a várakozás helye: a dicsőség előcsarnoka. (Sem a siker, sem a démonok nem vonzották többé.)

Hamvas Béla művei sorra jelennek meg. Az írónak komoly tábora van. Hívei, rajongói, ellenzői, lenézői, értői és mindenek előtt: olvasói. Akadnak szép számmal fanyalgók is.

A magyar irodalmi köztudat imádja a beavatottság látszatát. A mű helyett a legendát, a valódi tudással szemben a Jólértesül tséget”. A pontos ítélet helyett a felületességet, a valóság ellenében a látszatot. A Hamvas iránti rajongás akkor jutott a delelőre, amikor művei még alig-alig voltak hozzáférhetőek, amikor érdemi értékelés és vita helyett elegendő szellemi muníciónak bizonyult néhány cím és idézet ismerete, a róla való beszédkor. A céhbeliség rítusai, a bennfentesség délibábja. Hamvas úgy véli, a beavatás célja, hogy a szellem zavarodottságát eltüntesse.

Az (újabb) köztudatba kerülésekor, ha valamelyik folyóirat biztos akart

113