Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Hamvason innen, Hamvason túl

átnevelje a tévelygő tömegeket, a lapos unalomba fulladt. Ráadásul a szerző elfeledte Horatius figyelmeztetését, hogy róla szól a mese, bármennyire is kedve telik a dörgő ítéletekben. Hamvas szavaival, Nietzsche nyomán: mindig szükség van a kritikus kritikájára. A Karneválból idézve: ugyanis az „alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van”. Hamvas nem híve az én-felfüg- gesztésnek, az olyan etikai játéknak, amelyikben a rajtacsípett azt mondhatja: nem ér a nevem.

Az irodalmi irányzatok felszínes programja mögött egyre nehezebb felismerni, mik a tények és mi a valóság. A többség a modorig és a felszínig hatol, a mélybe csak a Dosztojevszkij, Kafka, Rilke, Hamvas típusú alkotók jutottak. Az elbeszélő én feltalálása nem irodalmi, hanem társadalmi probléma: az író bujócskázik, amikor olyan erkölcsi ingoványra téved, amit a közgondolkodás nem tolerál. A csel bevált. Hamvas munkáiban mindig maga beszél, függetlenül attól, hogy kivel azonos, vagy mikor és kivel azonosul az alkotófolyamatban. Variálgatja az elbeszélő-ént, leglátványosabban a Karneválban.

A maga részéről arra hívja fel a figyelmet, hogy mindig kétséges, ki az, aki ír: „az egyes szám első személyt nem tudom teljesen irónia nélkül kimondani, még kevésbé leírni.” A szó csak átvitt értelemben használható, úgy véli. Az Én-görcs, azután az én felszámolásának hamvasi receptje így hangzik: első lépésben megtalálni a valódi ént. Realizálni az életműben, majd az életmű felszámolásával eljutni a becsvágyon, kívánságokon, sóvárgásokon, minden egyéni korláton, énen túlra: a vágytalan teljességig. Ez lenne a valódi út a realitás, a létrontás mai és mindenkor formáinak elvetésével.

Utolsó regényében, az Ugyanisban azt a folyamatot rögzíti, amit énvetélésnek nevezhetnénk és a mi időnkben jutott el a zenitre. Az én már „embrionális” állapotában megsemmisül és nemzedékekben alakul ki helyette a világ-én (a la McLuhan), a kultúra hulladékaiból, szeméttelepének vacakjaiból: „A zsebrádió az ön énje. Az én már az előbbi nemzedékben meghalt. (...) De akkor ez az én az üresség volt, a semmi. Ezek az emberek teljesen én nélkül éltek. (...) Az önök nemzedéke énjét bal kezében hordja és a füléhez teszi, és hallgatja vele a futballmeccset és a twistet. Ez az én, a lelkiismeret, a fétis. Már aludni sem tud nélküle.”

A méhes

A huszadik század polgára, a banális és kimeríthetetlen kérdésre, hogy mi a világ és benne az embere, a választ nem az irodalom, hanem a tudomány műhelyeiből várta. Nos, születtek elméletek. Látszólag tagadhatatlanul többet mondott Lorenz, Morris, Gudall, Castaneda (az etológiái és antropológia), Freud, Jung, Adler vagy a szociálpszichológia, Planck, Einstein, Heisenberg (a modem fizika), mint az írók a két kérdésről.

Még a humaniórák olyan szerelmese is, akár Toynbee, azon sopánkodott, hogy nem lévén komolyan megalapozott természettudományos ismeretei, nem érti - bár jelentőségében felfogja - az új fizikai világkép szépségét. Tény: a kémiai és pszichológiai laboratórium, a pszichoanalitikus ágya meg a tesztfeldolgozó, a részecskegyorsító, a dzsungel, a bennszülöttek falvai, a számítógép- központok, a nagy adatbázisok, netán a baromfiudvar a század műhelyei, 111