Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Hamvason innen, Hamvason túl
a reális énre és a felettes énre osztja az ént. Majd megnyugtatásunkra közli, hogy az Ego fölött is uralkodik a lelkiismeret cenzúrája. Kár, hogy az igazán szép kijelentésre a történelem rá-rácáfol.) Jung, akit Hamvas írásaiban itt-ott bírál, bár gondolkodása mutat hasonlóságot, az énről és a személyiségről előszeretettel készített - a keleti man- dalák hatására - ábrákat. Az énről ugyan nem pontosan, de a világ egészéről egybevág a véleményük. Jung azt mondja: „A világ általunk alkotott kép. (...) A világ képe a Self (Én) világának projekciója, ahogyan a Self a világ intro- jekciója.” Ez csupán kifejezéseiben, de tartalmában nem tér el attól, amit Hamvas állít, hogy a valóságot mi teremtjük az imaginációnkkal. Az én pedig Jung szerint mágnesként vonz tartalmakat abból a sötét birodalomból, amiről szinte semmit sem tudunk. Jung analízisnek mondta Freud nyomán a Ham- vasi átvilágítást. Ami a lényeget illeti: az upanisadok, Jung, Hamvas között az eltérés nem tartalmi, hanem szóhasználatbeli. Nem szakrális - verbális. Hogy miért vált kérdésessé az én a második évezred végére, arra viszonylag kézenfekvő a válasz. A hagyományos világképek, értékrendek, a nagy vallások halványultával, az ezek kínálta azonosulási pontok, minták eltűntével, nem maradt az embernek csupán egyetlen identifikációs lehetősége: önmaga, saját énje. Szabadságra ítéltettünk - lelkesedett Sartre, az a dolgunk, hogy föltaláljuk magunkban az embert. A vállalkozás sikere azonban - visszapillantva századunk mészárszékeire - kétséges. A gyászbeszédek visszafogott pátoszával azt mondhatjuk, hogy az emberiség története: a reményvesztés története. Hamvas - lesz még róla szó - elutasította a látható történetet. Egyik regényében azt írja, hogy már a valóság utolsó nyoma is eltűnt, és csak a történet maradt. A „történeti távlat” pedig nem más szerinte, mint az, ami segít bennünk, hogy a lényeget elfelejtsük. Ezért ragaszkodik az aranykor tudatához, ami - mondja ki axiomatikusán - belénk ültetetett, velünk született. A Kierkegaard Szicíliában című esszéjében felteszi a kérdést: a sok Én közül, miért éppen ez az egy? A Meteora szerzeteseiről és arról a jelenségről írva, amit ontológiai értelemben véve Bizánc képviselt beszél az Én-görcsbe fulladt halálfélelemről: „aki magát a világból kivonja és nem vesz részt benne, és nem akar sorsot, nem akar semmit csak az Ént.” Az énhez képest a személy Hamvasnál üdvtörténeti fogalom - tehát sors aminek megértéséhez a tudomány kevés, csupán a regény teremt olyan teret, ahol lényege fölfogható. A Bizonyos tekintetben lapjain azt állítja, hogy az ember énje esemény, hely, lény, személy is. Talán az énre is igaz, amit az életről ír, hogy nem célja, hanem értelme van. A huszadik, de már a tizenkilencedik század izgalmas, majd elkoptatott, végül meghaladott kérdése az elbeszélő én, hogy ki az író a műben. A hagyományt, miszerint az író amolyan narrátor, elbeszélő, aki érdekes, erkölcsi tanulságokat sem nélkülöző történetekkel szórakoztatja a nagyérdeműt, Dosztojevszkij és Flaubert szakítja meg. Utánuk a romantika kelléktára a rózsaszín füzetregényekbe szorul. A szentimentalizmus ugyanis nem a lelket fedezte fel - ahogy Szerb Antal is vélte - csak a „széplelket”. A realizmus pedig, különösen annak iskolamesteri változata, a kritikai realizmus, ami azzal az igénnyel állt elő, hogy lerántsa a leplet a társadalom képmutatásáról, majd 110
