Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Hamvason innen, Hamvason túl

az embert, mint bármiféle jelenlevő. Hamvas természetesen nem Heidegger kijelentésére gondolhatott és önmagát a Karneválban másként értelmezi. Az idézettek csupán azt igazolják: a komolyképű kijelentés miként lesz nála ördögi, tébolyító torzvigyorrá, anélkül, hogy lényege változna, igazsága sérülne.

A Karnevál III. könyve azért is figyelemre méltó, mert Hamvas a leg- sivárabb emberi alapjátszmák egyikét írje le itt, vagy pontosabb úgy fogalmazni: jeleníti meg, és ötvözi valamiféle metafizikai iróniával. Megmutatja az elfojtott, kielégítetlen vágyakból születő kérlelhetetlen erkölcsi rémuralmat, az emberi csonkaságból induló terrort az öröm és kielégülés ellen, mégpedig úgy, hogy Nietzse is elragadtatottan helyeselne. Az írás hangulata a rétegek összeoldódásából adódik talán, és a nézőpontok, beszédmódok - realista, abszurd, ironikus, drámai, szatirikus - kaleidoszkópszerű váltogatásából. A hangulat - a wittgensteini értelemben: önálló megértésként - elemezhetetlen. (Ez csak egyetlen módon tudható meg, ha elolvassa valaki.) De van és jelenlévő. A 20. század regényírói, a kiemelkedő magyarok is, azt a bizonyos szavakkal közölhetetlent, hol az atmoszférával mondták el, hol az események időrendjét felrúgva, a kimondhatatlan lényeg köré rendezték a cselekményt. A tények újszerű csoportosításával a nyelven túli tartalmakat igyekeztek megjeleníteni. Márai ereje éppen ebben: az aurában, légkörben van, soha nem a történet elmondásában. Hogy milyen volt a polgárság, a polgári lét, miliő, azt innen a hangulatból foghatjuk föl. Az atmoszférát nem lehet leírni, amint Wittgenstein óhajtotta - csupán megjeleníteni, megidézni. Erősíteni, gyöngíteni, aro- másítani, dúsítani, higítani. És ez sem kevés. Az írót nem a Wittgenstein által szorosnak talált filozófiai cipő szorítja, „csupán” a teljes szabadság: a regény kunderai meghatározása, amelyen belül bármit tehet, ha művészi elhitető ereje megvan hozzá. Amivel ismét oda érkeztünk, ahonnan indultunk: a nyelvhez.

Az én halála

Én! Én! Én! - kiabálja, majd hörgi mind rekedtebben, de kitartóan századunk a Nagy Kollektív Idő eljövetelével, miközben a világ és a személyiség egyen- ruhásítása lezajlott. Két szélső esetét ismerjük: Mao ruha, marék rizs, kis vöröskönyvecske az egyik oldalon; nagy hamburger, cola, farmeröltöny a másik oldalon. Közben (előtte, utána) változott és változni fog a ruhatár: barna ing, piros nyakkendő, lódenkabát - mikor milyen a diktatúra szorítása. A vöröskönyvek grandiózus hazugságait, a napilapok kis színesei foglalják el. Az Én, a személyiség, a 20. században felolvadt a nagy kollektív tébolyokban: Európában a nácizmus és bolsevizmusban. A sok parányi, önmagában nem létező (mert üres) én, egyetlen nagy ÉN-ben testesült meg, és ezt a nagy közös ént egyszer Führernek hívták, máskor generalisszimusznak. Esetleg költőien: szívünk vörös napjának, a Nagy Kormányosnak Távol-Keleten. Az én-problematika a század tudományát - jelesül a lélektant - is élénken foglalkoztatta. (A magyar szakszótárak, - enciklopédiák vagy elegánsan megkerülik a kérdést, mint a Pszichológiai alapfogalmak kis enciklopédiája; vagy a freudista felosztással variálnak. A Pszichológiai értelmezőszótár az ős énre,

109