Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Árpás Károly: "Tájkép fohásszal" - Baku István versei
a Szép.”), Baka ezt ki sem mondja. „Tudjuk ezt mi is, s velünk együtt mindenki: a panaszban, a fohászban benne rejlik az ígéret reménye (Fredman szonettjeiből, 1992.) Az ÉGTÁJAK CÉLKERESZTJÉN című 1990-es válogatott gyűjtemény még egy másik költőt mutatott, noha az újítás, a megújulás már benne rejlett az utolsó ciklusok költeményeiben. E könyv záródarabja volt az 1989-es vers, amelyet a végsó' összegzés címévé emelt: Tájkép fohásszal. Érdemes elolvasni ezt a verset - és hozzágondolni a kort, a kötet létrejöttének körülményeit! Baka akkori fohásza - „Talán te írod, Istenem, / a föld színére versedet? / Hozzád fohászkodom - nekem / add meg, hogy benne rím legyek!” - más jövőhöz, más olvasói kapcsolathoz kötődik, de benne rejlik a lényeg: a befogadónak [Önnek, neked, nekem, neki] a világ és az emberek a fontosak igazán. Legfeljebb Isten és/vagy a műalkotás segít(het) a harmónia kialakításában. Az 1994-ben írt Csak a szavak már egyedül az olvasóhoz szól. Sem az Isten, sem a világ, sem a mű nem fontos, csak a másik ember: „a szótáradba írj be s néha / lapozz föl engem s leszek”. A lecsupaszított segítségkérés, a beszélt nyelvi megszólalás, a gesztusok - és a hozzá választott verstani, poétikai eszközök... De inkább a költőre hallgassunk! harmadik kísérlet Nagy költészet született, a szemünk előtt. A FARKASOK ÓRÁJA (Szekszárd., 1992.), a már említett SZTYEPAN PEHOTNIJ TESTAMENTUMA és a NOVEMBER ANGYALÁHOZ kötetek versei egy újabb pályaszakaszt alkottak a költői életműben. Ezt ismerte föl Baka akkor, amikor hozzákezdett az újabb gyűjteményes kötet munkálataihoz. Nem akart meghalni. Nem ércnél ma- radóbb emléket kívánt állítani, hanem fölmérni: meddig jutott, honnan kell továbblépnie. Az 1994-es műtétet követő lábadozás közben, ha optimista volt, akkor még három, öt évben reménykedett. „Még nem vagyok a csúcson” - mondta akkoriban, Szív Ernő tanúsága szerint. Furcsa fél évtized jutott a költőnek. Győzelmet kiáltottak és az összeomlás határán álltunk, állunk. Békés átmenetet éltünk meg és háborús fenyegetéseket. Európa-ház és balkanizálódás - mintha sűrítve ismételte volna meg az idő az utolsó száz vagy ötven évet. Baka nem akart részt venni ebben a nyüzsgésben, pontosabban: nem „dőlt be” a történelmi idő cselének. Folytatta szigorúan igényes munkáját, és örült, ha érezte: odafigyelnek arra, amit ír. Újra és mindig újra hitt a szó, a mű, az igazság erejében, miközben a saját énjébe bújt Lu[car]ci[ó]fer[ma] fonákját élette vele minden reményének. Baka és alakjai virtuális létükkel és létezésükkel hálót csomóznak. Nem lelkeket ment ez a költészet - talán nem is volt ilyen célja sosem -, mégis: embernek készült. Kapaszkodónak és lenyűgözőnek. Segédeszköznek a min- denséghez, hogy az elviselhető legyen. S amíg használjuk, kitart, addig él a mester is. Élünk mi is. S ez a legtöbb, mi elmondható. _ (Pécs, Jelenkor Kiadó, Élő Irodalom sorozat 1996. Á.: 960,- Ft) ez nem a befejezés (Köszönöm a szegedi Deák Alapítvány és a Szegedért Alapítvány segítségét!) 1144
