Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11-12. szám - Cseke Péter: Amikor "minden Egész eltörött" - Jegyzetek Horváth István második pályaszakaszáról

Ha így tesszük fel a kérdést, valóban haszontalan dolognak tűnik az irodalom. De vajon nem ugyanilyen haszontalan dolgonak tűnik-e az önkéntelen fakadó sírás, vagy a nevetés és a szépség iránt megnyilvánuló gyönyör is? S mégis, ha ne tudnánk sírni vagy nevetni, szomorkodni vagy örülni, a rá súlyosodó terhektől meg kellene hogy szakadjon az emberi lélek. Tehát mennél súlyosabb életkörülmények közé jutunk, annál inkább szükségünk van a lellkünk- ben felhalmozott kételyek, gondok feloldására, lelkünk szabaddá tételére. Ha ezeket az érzelmi megnyilvánulásokat az értelem mint amolyan haszontalan dolgokat kizárná, megszüntetné, gondoljuk el, hogy képes volna-e megállni a kétségbeejtő, rideg valóság északfokán. [...] Csak az értelem szemével nézve sivár, reménytelen világ tárul elénk. [...] De [...] a képzelet ott is utat talál, ahol az értelem súlyát nem bírja meg a talaj. S hiába állítja az értelem a maga igazát, mindannyian érezzük magunkban, hogy nemcsak ennyi az emberi élet célja [...], de ennél sokkal több. Minden emberben ott lappang a vágyakozás egy más világ felé, egy olyan világ felé, ahol teljesen felszabadulva, minden anyagi kötöttségtől szabadon rezdülhetne az érzelemnek legfinomabb húrja is, és az értelem szabadon szárnyalhatna a végtelen magasságokba. Egy olyan világ felé vágyakozunk, ahol a tökéletes szépségben, jóságban és igazságban olvadhatna el a lélek. Egy ilyen világnak a megteremtése az emberi élet célja. Ennek a világnak a csírája ott él a legprimitívebb ember lelkében is. De kevés embernek adatott meg, hogy ezt a vágyat nemcsak kifejezésre juttassa, hanem képes legyen ebből a vágyból valamit meg is valósítani. Ezek a kevesek a művészek, akik, ha a valóságban nem is, de képzeletben megélik ezt a világot. Megélik, kiragadnak valamit belőle, és művekben, művészi alkotásokban megörökítve érzékelhetővé teszik mindannyiunk számára. A műben aztán önmagunkat fedezzük fel. Rejtegetett hibáinkat látjuk meg pucéran, vagy önmagunkban sem ismert erők szabadulnak fel a mű hatására. Szépségek nyílnak meg előttünk, s bűnök riasztanak, melyek bennünk is fellelhetők. Riasztanak és undorítanak. Tehát a valóban igazi művészet tisztábbá, jobbá, igazabbá neveli az embert. A nyomorúságban, az elesettségben, amikor a legvadabb életösztönök törnek fel a legmélyebb homályban, ezért van szükség az irodalomra: hogy életünk védelmében ne váljunk állatokká.”2

Azért idéztünk bővebben - az esztétikai nézeteiben a Beke Györgynek adott 1947-es interjúéval egybecsengő - bihardiószegi előadás szövegéből, hogy még nyomatékosabban felhívjuk a figyelmet arra: a pályakezdő kötetek sikere után a negyvenes évek vége jelenthette volna Horváth István számára alkotói beérésének időszakát, illetve a nagy vállalkozások nyitányát. Ezek a vállalkozások persze nem is maradtak el, csak éppen egyelőre művészi félsikerrel jártak, illetve kudarcba fulladtak; mert 1948-tól - az akkori irodalompolitikai kényszerítések folyamán- már nem ugyanannak az irodalomteremtő szemléletnek a jegyében alkot, mint 1947-ig, jóllehet a korszak a korszak kihívása éppen arra szólította fel az írótársadalmat, hogy egy új világ teremtéséhez nyújtson segédkezet.

Előre kell bocsátanunk, hogy Horváth Istvánt már 1945-től foglalkoztatta az adekvát politikai költészet mikéntje. „Talán csak Szabédi László élte át ilyen mélyen (és ilyen művészien) a megújult mondanivalóból fakadó kifejezésbeli gondokat - mutatott rá a Horváth István-versek esztétikai mérlegelése során Deák Tamás. - Fájdalmas tény, hogy a kiművelt Szabédi se tudott meg1124