Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Gömöri György: Személyes emlékek Vaspistáról
utána nem volt példa a hazai irodalomkritikában. Két költőt külön kiemelt, akik szerinte nem szakadtak el a modern magyar költői hagyománytól, s akiknek a hangját szerette: előbb az antológia politikai verseiről szólva Vas megjegyezte, elég kevés politikai vers van a gyűjteményben, de ami van, azt Mak- kai és Gömöri írták! Bármilyen izgalmat is keltett Londonban ez a Vas-kritika (a BBC magyar osztályán sokszorosítva adták kézről-kézre), ez nem jelentette azt, hogy Vas Pista után mások is dicsérhetik az antológiát, illetve hogy a hivatalos magyar álláspont („az emigráció célja a fóllazítás”) egyik napról a másikra megváltozott volna. 1970 tavaszán vízumkérelmemet a magyar hatóságok elutasították. Tudom azt is, miért: az előző évben a párizsi „Irodalmi Újságában hosz- szabb cikket írtam a magyar kulturális politikáról, részben Budapesten szerzett információk alapján. Egyrészről tehát az „Új égtájak” révén elkezdtek bennünket szakmailag számon tartani (ezt bizonyítja az a Vas-levél, amit írásom függelékében közreadok), másrészt viszont a belügyminisztérium enyhén szólva rosszallotta a kívülről jövő kritikát. Viszont mivel időközben elkezdtem dolgozni egy angol Nagy László kötet szerkesztésén (meg is jelent később az oxfordi egyetemi kiadó és a Corvina együttes kiadásában), fontos volt, hogy újra Budapestre tudjak utazni bizonyos problémák megbeszélésére. De mivel nyilvánvalóan feketelistára tettek, ezt csak úgy lehetett elintézni, ha valaki közbenjár érdekemben. Ekkor kértem Vas Pista segítségét. Mivel tudtam róla, hogy régi jó ismerőse Aczél Györgynek, megkértem, szóljon pár szót ebben az ügyben. Bár nem szívesen (és nagyon ritkán) kérek protekciót, ezúttal mégis ráfanyalodtam. Pista meg is tett mindent, amit tehetett. Aczél elég kelletlenül hallgatta kérését, de azért teljesítette. Abban az 1971. április 9-én kelt levélben, amiben erről nekem beszámol, Pista a következőket írja a vízumról: „kérd újra és megkapod. De azt az üzenetet kaptam... nem sok értelmét látják előmozdítani, hogy hazánkfiai hazalátogassanak és aztán rossz hírünket költsék”. Hát igen, azzal, hogy megírtam külföldön a nemlétező magyar cenzúra mit engedélyez és mit nem kiadásra, rossz hírét költöttem a Kádár-rendszernek. Kiderült, hogy még a „legvidámabb barakban” sem mindig vidám az élet. A rákövetkező években nemcsak levelezésünk folytatódik, hanem valahányszor Budapestre jártam, felhívtam és meglátogattam Pistáékat. Piroskának szép kiállítását láttam egyszer Szentendrén, ahol többször jártam a Hold utcai házban és gyümölcsöskertben is. Pistáék ezt Cambridgeben már nem viszonozták, viszont kétszer is jártak Londonban, egyszer egy PEN-kong- resszuson, egyszer meg a Nagy Magyar Költőjárás idején 1980-ban. Itt volt egy-két nap, amikor nem tudtam velük lenni, ilyenkor Mari (második feleségem, akkor még csak menyasszonyom) járkált a Vas-házaspárral bevásárolni, meg múzeumokba. Ettől kezdve a Vas-könyvek dedikációja is megváltozott, most már nem csak nekem, hanem Marinak is ajánlotta az éppen soronlevő könyvét Pista. A hetvenes években különösen sokat beszélgettünk Radnótiról. Amint azt nemcsak az irodalomtörténészek tudják, Radnóti közeli barátja volt Pistának. A legtöbb dogot, amit nekem elmondott, meg is írta Pista remek önéletrajzában, de azért egy-két mozzanat különösen megrögződött emlékezetemben (Radnóti Miklóst akkor már javában fordítottuk angolra Clive Wilmer bará1105
